tg-ltatsthtetet-06-01

Juhász László fotóbloggert nevezték ki kisebbségügyi és emberi jogi kormányhivatal nemzeti kisebbségi főosztályának vezetőjévé.
Juhász László, a szlovmagy média kétszeres főszerkesztő-helyettese a Pátria rádió munkatársaként nagyon sokat tett a hazai blogoszféra népszerűsítése érdekében. Ha nekrológot kellene írnom, úgy fogalmaznék, e téren elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ő volt az, aki a “blogoszféra ezüsthajú papjait” (© by párkányer kolléga [vajon milyen tudatmódosító szerre volt szüksége a jeles filantrópnak ehhez a szókapcsolathoz?], a végső nyilatkozatból az ezüsthajú kimaradt, valszeg a többiek e sorok írójának hajzata iránti toleranciája okán) kirángatta az illegalitásból, és nyilvánosan prezentálta a közszolgálati rádióban.

A politikai hátszél természete esetében egyértelmű, egyébként pedig legyen szerencséje!

Az egyszerű milliomosból lett parlamenti képviselőt, Igor Matovičot vélhetően senkinek nem kell bemutatni, hiszen hirdetési újságja hátoldalán közölt jegyzetei miatt egy ország ismeri őt.
Azt pedig, hogy a sokak által lenézett hirdetési újság micsoda hatékony fegyver, ha a véleményformáló lapokat nem (nagyon) olvasó, de szavazni azért eljáró réteghez kell szólni, szintén az ő példáján szemléltethetjük. Azzal, hogy a 150. helyről 38 429 preferenciaszavazattal a negyedik helyre sikerült előlépnie, akár tananyaggá is válhat. Parlamentbe kerülése óta a ketrecharcosként viselkedő Matovič számtalanszor beleszart már a koalíciós ventilátorba, ne számláljuk most a megvesztegetési üggyel kezdődő eseményhullám elemeit, koncentráljunk legutóbbi performanszára. Matovič és három társa tegnap nyílt levélben szólította fel a négy koalíciós párt elnökét arra, hozzák nyilvánosságra az egyes államigazgatási posztokat rendes felvételi eljárás nélkül elfoglaló pártjelöltek nevét. A nyílt levél írói arra hivatkoznak, hogy a választások előtt a jelenlegi koalíciót alkotó pártok magasabb politikai kultúrát ígértek annál, mint ami Robert Fico kormányát jellemezte. A levélbe szemernyi álnaivitás is beleszövődött, amikor a szerzők úgy fogalmaztak: „nem örülnének, ha beigazolódnának az arról szóló hírek, hogy a rendes felvételi eljárás mellett pályázaton részt nem vevő pártjelöltek foglaltak el államigazgatási posztokat“. Mindezt három héttel azután vetették papírra, hogy nyilvánosságra került: hogyan osztották el az Iglói és Gölnicbányai járás államigazgatási tisztségeit a pártok. Erről Matovičék csak akkor maradhattak le, ha saját hirdetési újságjukon kívül más lapot valóban nem vesznek a kezükbe... Miért e kései reakció?
Az államigazgatás átpolitizáltsága valóban hátrány, főként maga az államigazgatás (így közvetlen módon a választópolgárok) számára. Ennek ellenkezője azonban legfeljebb az utópiák hasábjain valósul meg. A rendszerváltás óta nem akadt egyetlen garnitúra sem, amely nem saját jelöltjeivel töltötte volna fel az államigazgatási középvezetői posztokat, akkor sem, ha hatalomra jutása előtt esetlegesen mást ígért. A saját jelöltek érdekében történő tisztogatás a rendszerváltás óta része a kormányváltásokat követő politikai folklórnak és gyakorlatnak, valamennyi eddig kormányon volt párt nemcsak hallgatólagos, hanem nagyon is tevőleges egyetértése mellett. Matovičék a mentelmi jog után újfent a politikai osztály nehezen védhető, az osztályon kívülieket irritáló,ám nem vagy nehezen megváltoztatható elemét tették bírálatuk tárgyává. Sejtve, hogy sajtótájékoztatójukkal és nyílt levelükkel semmit sem fognak változtatni a fennálló helyzeten, és tudva, hogy a hirdetési újságok hátlapját böngészők körében ez újabb biztos szavazatokat jelenthet számukra.

Fico adója - a miniszterelnök asszony így nevezte azt az egy százalékot, amellyel megemelték az áfát. Ez volt a kormány egyik intézkedése az előző garnitúra országlása után kongó államkassza feltöltésére.

A másik a tárcánkénti takarékoskodás, mely az elbocsátás eufemisztikus megnevezése. Az olyan nyilatkozatokat, melyek szerint a minisztérium leginkább az irodai papír beszerzésével kíván takarékoskodni - amint azt a napokban hallhattuk az egyik tárcavezetőtől -, legfeljebb gyenge politikai humorként lehet értelmezni. A belügyminisztérium 900 hivatalnok elbocsátását tervezi, a pénzügy 800 finánc talpára kíván útilaput kötni, hogy csak két példát említsünk. Az egyes minisztériumok igyekeznek hangsúlyozni, hogy csak a felesleges munkaerőtől válnak meg, racionalizálással és átszervezéssel megoldható, hogy az államigazgatási szolgáltatások végfelhasználója, az állampolgár ne érezze a szolgáltatások színvonalának romlását. Abba most ne menjünk bele, hogyan dolgozza fel egy államigazgatási dolgozó - aki évekig abban a tudatban járt munkába, hogy az ország érdekében végez valamilyen fontos tevékenységet -, hogy egyszeriben feleslegessé vált, hisz a munkanélküliség tartósan 12 százalék körüli, az állami intézményeknek és magánvállalatoknak pedig önfenntartásukra tekintettel a saját érdekeiket kell érvényesíteni - bármilyen embertelenül hangzik is, a munkavállaló csak egy adat az adatbázisban. Az államigazgatásban dolgozók 10 százalékos leépítését Robert Fico kormánya is célul tűzte ki, de ez is csak egy maradt a beváltatlan ígéretek közül. A témát négy éven át lebegtették, majd jött az új garnitúra, mely újra elővette. Ez azt jelenti, hogy a minisztériumokban és az azok irányítása alá tartozó célintézményekben dolgozók már (legalább) négy éve bizonytalanságban vannak munkahelyüket illetően, miközben az aktuális végrehajtó hatalom nem számolt tétovázása erkölcsi következményeivel. Hogyan legyenek így lojálisak az őket alkalmazó államhoz? Hogyan lépjenek fel nyomatékosan, az állam törvényeinek és előírásainak betartását kikényszerítő módon, ha az jár a fejükben, hogy holnap akár annál a magáncégnél is kuncsoroghatnak állásért, amellyel szemben ma eljárniuk kellene? Ez a helyzet pedig végső soron az államnak rossz, mert az államigazgatás hatékonysága ellen való. Mindkét kabinet részéről elkövetett baklövés, hogy a leépítések kommunikációja során a hivatalnokokat már-már olyan helyzetbe hozzák, mintha ők lennének a tervezettnél lényegesen magasabb államháztartási hiány közvetlen felelősei, és módszeres kirúgásukkal a problémák szinte maguktól megoldódnak. Kétségkívül vannak olyan területek a köz- és államigazgatásban, ahol túlfoglalkoztatás van. Fontos lenne azonban nyilvánvalóvá tenni, hogy ennek okai nem a hivatalnokok. Az állami szférában helyenként valóban szükséges leépítésekről pedig nem beszélni kellene, hanem végre megtenni, erre azonban eddig egyik kormány sem szívesen szánta el magát.