tg-ltatsthtetet-06-01

 Bingó, akkor volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. A következő napon írtam ezt a kommentárt, ami eddig nem volt fent a blogon, mert... (hosszú, annak a periódusnak az írásai nem, vagy nem úgy kerültek fel).

 

 

Ma is felkelt a nap, pedig vasárnap este sok magyar érez(het)te úgy államhatáron belül és túl: vége a világnak. Ugyan Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezető-helyettese a közszolgálati televízió választási stúdiójában az igenek győzelméről beszélt, ami statisztikailag igaz, ám a határon túli magyarok számára mindez sovány vigasz. Ha a világnak nem is lett vége, az mindenképpen bizonyos, új időszámítás kezdődik a magyar-magyar kapcsolatokban. Az "anyaország" ugyanis most egyértelműen tudtunkra adta: nem kér belőlünk.

Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között - ugyan nem sokkal, de - többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az "igen", és mit a "nem", ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. Így talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá.

Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében. Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke - a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével - a "nem" mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jöttmentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd - sokadszor - rólunk, de nélkülünk döntöttek. Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar-magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük?

"Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafiságot. Köszönöm Magyarországnak" - mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük.

 

 Ugye, hogy semmi sem változott azóta magyar-magyarilag?! És egész jól megvagyunk kettős állampolgárság nélkül.

Ján „Kettőskeresztállító” Slota startolta a hetet: míg Gyurcsány Ferenc és Robert Fico békülni próbált Brüsszelben – mérsékelt sikerrel, még a kameráknak szóló diplomáciai bájmosoly is alig-alig jött össze –, addig ő ornitológiai ismereteit csillogtatta Malackában, ezzel voltak tele a keddi lapok, hétfői lapok ugyanis nem voltak, az alkotmány ünnepe miatt. Ugyancsak államunk alaptörvényének köszönhetik a nebulók, hogy hétfőn még önfeledten játszadozhattak kis barátaikkal, iskolába menni ugyanis csak kedden kellett. Robert Fico Légen (igen, a dunaszerdahelyi járásbeli településről van szó, nem tévedés) is átadott egy – reméljük nem kisebb, nem rosszabb, hanem pontosan – olyan sportpályát, amilyenből már van pár az ország nemzetiségi szempontból kevésbé heterogén településein.

A hét eseménye azonban kétségkívül a Tisztelt Ház rendkívüli ülése volt. Szeretem a rendkívüli üléseket, feltéve, ha nem tudósítóként vagyok jelen. A tisztelt olvasó/tévénéző ritkán gondol bele, hogy egy híradóban látott, alig egyperces tudósításban olykor egy nap munkája is benne van, a rendkívüli ülés ugyanis azért rendkívüli, mert senkinek fogalma sincs, hogy mikor lesz vége. És ilyenkor az újságírók reménytelenül várnak az előcsarnokban. A parlamentben legalább kényelmesek a bőrfotelok…, de láttam én már a Markíza televízió szőke, a mikrofon sajátos szájba emelésével naponta férfiak tízezreit izgalomban tartó sztárriporternőjét egy zsák műtrágyán ülni a köztévé brüsszeli tudósítójával. Az nem volt akkora buli.

A rendkívüli ülés tárgya Štefan Harabin igazságügyi miniszter menesztése volt. (Itt jegyzem meg, erről a Harabinról nem lehet ám akármit csak úgy leírni, a kiadói csoportunkba tartozó nagyobbik napilappal éppen folyamatban van egy peres ügye; a kormányfő által lefasisztázott tulajdonosú baloldali napilapot is súlyos milliókra perelte. Itt a botrány köve a glosszák mellett pár karikatúra volt. Mintha ő volna Mohamed, még jó hogy kevesebb híve van, mint a prófétának.) Az ellenzék azért szerette volna az egykori parlament háta mögötti épületen kívül látni a HZDS által delegált tárcavezetőt, mert tizenegynéhány évvel ezelőtt – egy telefonbeszélgetés átirata szerint – állítólag meghitt viszonyt ápolt egy albán drogbáróval. Na lett is ebből nemulass! Robert Fico előre jelezte, az ellenzék 70 422 vödör szennyet fog a kormányoldalra borítani – nem tudni, honnan a szám, de tagadhatatlanul impozáns látvány lett volna, ha valóban így történik. Ehelyett a kormányoldal támadta az indítványt beterjesztő Daniel Lipšicet, azért, hogy az indítványt beterjesztette. A sokat megért törvényhozásban veretes szavak hagyták el a honatyai ajkakat. Vladimír Mečiar hozzászólása volt az egyik legalpáribb. Olyan messze állt az európai politikai kultúrától, mint a somorjai ONE Fesztivál a Szigettől. A HZDS vezetője Lipšic zsidó őseit firtatta. Az igazságügyi minisztert pedig hazugságon csípték a vita hevében. A jellegzetes arcszőrzetű tárcavezető – a Vladimír Palko által primitívnek nevezett (most egyet tudok érteni Palkóval) – felszólalásában nyíltan kilátásba helyezte, hogy a volt miniszter rabként fogja sikálni a minisztérium műmárvány lépcsőit, magánbeszélgetésben is odavetette neki: „Sittre kerülsz, te szarházi!” Államférfiúi szavak, melyeket Harabin előbb letagadott. Ám ezek a mikrofonok csúnya dolgok, a szarházizással meg már mások is ráfáztak. 2005 januárjában Pavol Rusko – emlékszik még rá bárki? –, akkoriban talán gazdasági miniszter nevezte ekként az akkoriban házelnökként ténykedő Pavol Hrušovskýt, de pechje volt: egy kamera ezt rögzítette. Így Rusko nem próbálta meg letagadni, Harabin igen. Csak akkor „tört meg”, amikor a helyzet már menthetetlen volt, kiderült, hogy a sommás beszólásról hangfelvétel is készült. Ekkor azonban mentegetőzni kezdett: tudják, eldurrant az agyam, ez a nyápic beszólt nekem, a bírónak... Egy igazságügyi miniszter, aki hazudozik. Lehetne jobb védjegye Robert Fico kormányának?

Robert Fico egyébként a Dunaszerdahelyhez közeli Légen járt, ahol elmondta, szurkol a magyaroknak és a szlovákoknak, majd egy jót focizott a helyi öregfiúkkal, akik vagy nagyon öregek voltak, vagy nem a legerősebb formációban álltak fel, de a meccs eredménye végül 13:10 lett. Focieredménynek sok, kézilabdának egész jó. Csak arról nem szólnak a hírek, ki volt a bíró. Meg arról sem, hány gólt lőtt Robert Fico. Sajnos, a Šport című napilap sem hozta címlapon. Ha légi olvasóink tudják, írják meg nekünk. De függetlenül attól, hányszor rezgette a hálót a kormányfő, ő nagy játékos. Sajnos, magyar partnere messze nem egy súlycsoportú vele. Ficónak – egyebek mellett – van egy stabil koalíciója, ahol azt csinál, amit akar, igaz, a nemzetiekkel olykor kell egyeztetnie, Mečiarék meg kénytelenek elfogadni ezt, hisz az egyre apadó népszerűségű párt örülhet, hogy egyáltalán kormányközelben lehet, a témái szavazóival arányosan fogytak el, s agg vezérük már tán’ csak dolgozószobája mélyén gondol arra, hogy köztársasági elnök legyen, hangosan nem meri mondani, mert kiröhögnék. Fico ezzel a magyar kormányfővel, akinek nemhogy stabil, de semmilyen koalíciója nincsen, azt csinál, amit akar. A hivatalos találkozó előkészítése körüli kutyakomédiának Gyurcsány Ferenc bukása vethet csak véget. Ezt nem egy magyar ellenzéki napilapból idéztem, egy szlovák lap kommentátora írta. Talán ezért maradt meg a brüsszeli informális találkozó is a szájkarate szintjén.

S míg Robert Fico az EU szívében arcizmait edzette, idehaza Ján Slota egy újabb kettős kereszttel jelölte meg a szlovák területeket, miként az ebek is körbevizelik territóriumukat. A nemzeti vezető nem vizsgázott jelesre természetismeretből, a magyarok turulmadarát ugyanis a papagájalakúak rendjébe sorolta, holott köztudottan a sólyomalakúak rendjébe tartozik. Annak ellenére, hogy mindkettő testét toll borítja, különbség első látásra nyilvánvaló: az egyiket j-vel, a másikat ly-vel kell írni. A nemzeti vezető – majdnem nemzetvezetőt írtam – keresztállító buzgalmához meg csak annyit, hogy van, aki azt állít, amit akar, és van, aki csak azt, amit tud.