tg-ltatsthtetet-06-01

Szlovákiát kormányfőként eddig mindig autoriter férfiak – egyben pártelnökök – vezették, akiknek – Mikuláš Dzurinda második országlása végét és persze az átmeneti Moravčík-kormányt leszámítva – stabil parlamenti többségük volt. A 2010-es választások után úgy alakult, hogy az ország 17 éves történelmében először egy nő került a kormányrúdhoz, aki nem pártelnök, s az általa vezetett koalíció parlamenti többsége annak megalakulásakor is csekély volt, azóta pedig két képviselő is „függetlenedett”. Több szempontból is kísérleti projekt.

Nem tévedhetünk nagyot, ha Iveta Radičovára hadsereg nélküli tábornokként tekintünk, akinek a mozgástere addig terjed, ameddig elsősorban Mikuláš Dzurinda, másodsorban koalíciós partnerei engedik.

Az, hogy Radičová pozíciója nem rokonítható elődeiével, már a Hayek Consulting körüli botrány idején nyilvánvalóvá vált. Nem tudott rendet tenni Juraj Miškov (SaS) gazdasági miniszterrel sem, aki határozott utasítása ellenére sem számolta fel a Kis- és Középvállalkozásokat Támogató Nemzeti Ügynökséget. Bár a választási kampány során elutasították a további privatizációt, most mégis magánosítanák a vasúti teherszállítást, a Slovak Telekomot, és a távhőszolgáltatókat, melyek kérdésében a kormányfő kínos visszakozásra kényszerült. Azt sem sikerült elérnie, hogy az állami intézmények vezető pozícióit ne pártjelöltekkel, hanem pályázati úton töltsék be. Most meg itt van ez a Mikulčík-ügy. Éppen annak leírására készültünk, hogy Iveta Radičová hatalma legfeljebb a kormányhivatal kovácsoltvas kerítéséig terjed, amikor a déli hírekben bemondták, hogy Miroslav Mikulčík, az Adóigazgatóság vezérigazgatója „önként” távozik tisztségéből.

Mikulčík távozását Radičová tárgyalta meg a kormányülés idején. Azt e sorok írásakor nem lehet tudni, mivel vette/kényszerítette őt rá a lemondásra. Azok után, hogy az SDKÚ vezetése kedden a pártszékházban felmosott Radičovával, majd Mikuláš Dzurinda rezzenéstelen arccal kijelentette, a párt megtartotta a miniszterelnökét, belekényszerítve őt a kínos színjátékba, hogy az épületbérlet ügyét az Állami Számvevőszékre hagyják, ez volt az egyetlen lépés, mellyel (többször) sárba tiport kormányfői tekintélyét úgy-ahogy helyreállíthatta. Jól nézne ki az államigazgatás, ha egy miniszterelnök egy állami hivatalnok menesztését sem tudná elérni. Az az érvelés, hogy személyi kérdésekben az egyes tárcákon belül a miniszter az illetékes, munkajogi szempontból kétségkívül igaz, a miniszter, és a miniszterelnök azonban nem egyenrangú partnerek a kormányban.

Iveta Radičová most megnyert egy csatát. Ezzel azonban a párton és a kormányon belüli kompetenciaproblémák nem oldódtak meg. Továbbra sem állíthatjuk azt, hogy Radičovának van kormánya, inkább azt, hogy van itt egy kormány, amelynek van egy Radičovája. A jelenlegi koalíció egyik legerősebb összetartó eleme a Smer visszatérésétől való (jogos) félelem. Kérdés azonban, át lehet-e csikorogni úgy egy kormányzati cikluson, hogy a miniszterelnök egyetlen érdekérvényesítő eszköze a távozásával, így a kormány bukásával, azaz az őt szorongató autoriter férfiak hatalomból való kiesésével történő fenyegetés

David C. Korten jegyzi meg Tőkés társaságok világuralma című, mára klasszikussá lett könyvében, hogy míg a kormányok egy-egy döntést hosszas tárgyalásokból álló egyeztetési folyamat során hoznak meg, addig a multik lényegesen rövidebb idő alatt képesek dönteni. Multikról az alábbiakban nem lesz szó, de ha az egykori harvardi professzor netán könyve újabb kiadásán dolgozna, a hegyek vajúdásához hasonló kormányzati döntéshozatali mechanizmust akár a jelenlegi szlovák kabinet munkáján is szemléltethetné.
Erre világított rá Peter Zajac, a Polgári Konzervatív Párt (OKS) elnöke is. Remélhetőleg a koalíció tagjai a belső kritikát relevánsabban kezelik, mint a sajtó részéről érkező ostorozást. (A minap azt olvashattuk az egyik koalíciós párt al

elnökének egy interjújában, hogy a politikában valójában nagyon aranyos, kedves emberek tevékenykednek, akiknek csak a sajtóban rossz a képük. A bajt csak tetézi, ha ezt valóban el is hiszik.) Zajac arra mutatott rá tegnapi nyilatkozatában, pártja elkötelezett lenne a reformok mellett, reformok azonban egyelőre nincsenek. A kabinet munkája a magyar reformkor „fontolva haladóinak” hozzáállását idézi, bár egyelőre a fontolgatás felülreprezentált a haladással szemben. És arra, hogy a jelenlegi döntéshozatali mechanizmus javuljon, nincs esély, sokkal inkább az ellenkezőjére. A kormánykoalíciót alkotó nagyok nem akartak tudomást venni a listájukon parlamentbe jutott két kisebb koalíciós csoportosulásról, az Egyszerű Emberekről, és az OKS-ről, görcsösen ma

ntrázva: a koalíciót négy párt alkotja. A kormány júliusi kinevezése óta eltelt nyolc hónapban azonban nyilvánvalóvá vált, ez másként van. Igor Matovič kizárásával nem oldottak meg semmit, csak az egyeztetés problémáját szervezték ki: ezentúl nem Richard Sulíknak kell győzködni őt, hanem valaki másnak, vélhetően Iveta Radičová miniszterelnöknek, vagy alkalmilag annak, akinek javaslatát az egyszerűen demagóg honatya társaival nem akarja támogatni. Ugyancsak engedékenyek voltak az Egyszerű Emberekkel, amikor belementek abba, hogy mandátumvesztés terhe nélkül alapíthatnak új pártot. Igaz, más választásuk nem nagyon akadt, arra ugyanis senki sem kényszeríthető, hogy lemondjon mandátumáról.

Tegnap az OKS is nyíltan sürgette a koalíciós szerződés megnyitásának kérdését, és részvételüket a Koalíciós Tanács ülésein. A kérdés, hogy ezt a Híd székeinek kárára, vagy azon felül szeretnék elérni.

Mikuláš Dzurinda reformkormányként emlegetett második kabinetje is fennállása első két évében hozta meg leglényegesebb reformlépéseit. Aztán fogyni kezdett a „politikai akarat” – melynek léte és természete külön traktátusért kiált –, végül maga a kormány is elfogyott. Iveta Radičová kormánytöbbsége úgy kezdett fogyni, hogy az első nyolc hónapban a megörökölt tűzoltás mellett csak egy helyben toporgást; erősen deklarált szándéknyilatkozatok után jobb esetben meg nem egyezésről szóló megegyezéseket, rosszabb esetben annak ellenkezőjét láthattuk. A választási ígéretekből pedig pedig jobb esetben semmi nem teljesült, rosszabb esetben azok ellenkezője látszik körvonalazódni.

Ahol hatféle értékrend – és gazdasági érdek – feszül egymásnak, nem ritkán a közös múlttól megterhelve, ott sosem lesz olyan egyszerű a döntés, mint ahol a kisebbek a szabadrablás lehetőségéért cserébe mindent elnéztek a nagynak. Az állandó tárgyalás- és egyeztetéstengert a politológusok egy hírügynökségi körkérdésben a demokrácia diadalaként értékelték. Azonban jó volna, ha a koalíciós felek egymás kölcsönös „kóstolgatása” után végre megtalálnák az ésszerű egyensúlyt, mert a helybenjárás sem választóiknak, sem nem választóiknak nem jó.

Gyurcsány Ferenc arra panaszkodott hírhedt balatonőszödi beszédében, hogy úgy kellett tenniük, mintha kormányoztak volna. Iveta Radičová kormánya esetében néha a látszattal is komoly gondok vannak.

Orbán Viktor keddi pozsonyi vizitje némileg eltér az előző ciklus magyar–szlovák kormányfői találkozóitól. Olcsó poén lenne, ha ennek okaként azt jelölnénk meg, hogy azért, mert mások a miniszterelnökök. Gyurcsány Ferenccel Robert Fico Komáromban feltörölte a Tiszti Pavilon talajcsempéjét, ezen nincs mit szépíteni. Bajnai Gordon sem bizonyult sokkal sikeresebbnek: Szécsényben kényszeredetten mosolygott, miközben Fico halálra szívatta, még olyan (elméletileg) apolitikus témákkal is, mint a labdarúgás.

A sajtó egy része azt, hogy Bajnai odatartotta a másik orcáját is, óvatos sikerként interpretálta. Azt nem tudhatjuk, mi történt volna, ha Orbánt eresztik össze a bulldogtermészetű Ficóval, aki hatalma végnapjaiban a választási kampánya részeként keltett kettősállampolgárság-hisztéria csúcsán tárgyalásra invitálta őt. A szócsata valószínűleg zajosabb lett volna, mert az eddigi Fidesz-kormányok markánsabban képviselték a határon túli magyarok ügyét, mint a szocialisták. A keddi kormányfői találkozóról sokat nem mondhatunk. Egyetlen kézzelfogható eredménye az észak–déli gázvezetékről tett szándéknyilatkozat volt, a többi merő mosoly és szimbólum. A tárgyalást követő sajtóértekezleten Orbán, miután lefutotta a kötelező udvariassági köröket, zömmel Magyarországra üzent. Ehhez kapóra jötta Reuters hitelminősítést firtató kérdése, melyre árnyaltabb formában elmondhatta, amit Kósa Lajos úgy fogalmazott meg, hogy nem a hitelminősítők kormányozzák Magyarországot. Iveta Radičová a diplomácia virágnyelvén elmondott beszédének egyetlen világos politikai üzenete az volt, hogy a kettős állampolgárságról továbbra sincs egyetértés. A főügyészről és a koalícióról nem kérdezték, így – mivel haza üzenni nem tudott – átadta a terepet a gazdaságpolitikáját magyarázó magyar miniszterelnöknek.

Az elmúlt négy évben – leszámítva Szili Katalin és Pavol Paška alkalmankénti és eredménytelen bájolgását – a legfelsőbb – államfői és miniszterelnöki –szinten volt a legfagyosabb a két ország közti viszony. Amíg a Sólyom László kitiltását támogató Ivan Gašparovič hivatalban lesz, kicsi a valószínűsége, hogy elnöki szinten javulás áll be. A keddi tanácskozás annyit megmutatott, kormányfői szinten van politikai akarat a normális hangnemben folytatott párbeszédre, és a két ország kapcsolatának rendezésére. Ez egyelőre nem túl sok, de több annál, ami eddig volt.

Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk Ivan Gašparovičtól, némi pátosszal azt mondhatjuk, hogy a köztársaságielnök-választást az internet nyerte. Vidékünkön még soha nem volt ilyen élénk, a hivatalos információs csatornákon túlmenő társadalmi aktivitás politikai kérdésekben. Volt itt támogató polgári kampány, rajongói csoportok a Facebookon, megszámlálhatatlan mennyiségű kommentár, és végtelen viták minden sarkon. Az elmúlt napok leglényegesebb témája a személyes álláspontok kinyilvánítása volt, ezért a szlovák netet blogtömegek borították el. A sme.sk-n szinte lapáttal pakolták őket, és a könnyebb tájékozódás végett többször készítettek reprezentatív válogatást a véleménytömegből.

Ha visszatekintünk erre az internetes véleményoffenzívára, adódik a kérdés: meglátszott-e ennek eredménye a választásokon? Az empirikus adatok itt valószínűleg nem segítenek. A választási részvétel volt már magasabb az internet (h)őskorában is, és a közösségi hálózatokon az egyes jelölteket támogatók számának összevetése a ténylegesen leadott szavazatokkal sem vezet sehova.

A válasz keresése során Gabriel Šípoš médiaelemző véleményével is inspirálódhatunk, aki a második választási éjszakán a provokatív: "Az újságírók befolyásolták a választást! Szerencsére" címmel közölt cikket. Šípoš itt tárgyilagos és pragmatikus elméletet ad elő az újságírói "befolyásolásról". Tekintve, hogy a politikai ma kizárólag a médiákban történik, az általuk való tájékozódás nemhogy negatívum, de szükségszerűség. Továbbá a sajtó feladata nemcsak az, hogy lefilmezze a nyakkendőket, hanem annak megállapítása is, hogy a jelöltek mikor hazudnak, mikor vezetnek félre, és mikor állítanak féligazságokat. Ebben áll az elvárt újságírói "befolyás", amellyel az újságírók   köztársaságielnök-választás során is éltek.

És éppen ez az a pont, ahol a népes bloggermenet határai húzódnak. Az internetes hobbiírók közül az elmúlt hetekben senki sem járt sajtótájékoztatóról sajtótájékoztatóra, és nem dugott mikrofont a politikusok orra alá, kellemetlen kérdésekkel. Egy blogger sem keresett és tanulmányozott bizonyító érvényű anyagokat, és nem keresett egyenetlenségeket az elnöki megnyilvánulásokban. Ez továbbra is kizárólag újságírói terep, amelyen a szabadidős szómestereknek nincs idejük futkosni.

A polgári újságírók a sajtóműfajok palettájáról kizárólag a véleményműfajokat tették magukévá. A legtöbb blogger ex post glosszaíró, aki nem állít elő új információt, ellenkezőleg, az elérhető médiatartalmat használja fel ugródeszkaként a saját következtetések levonásához. Ahogy Geert Lovink médiaelelmző állítja, a bloggerek nem dolgoznak aktívan a nap témáján, csak nézik azt. Lovink gyűlölködés és az olcsó botránykeltés szándéka nélkül tárja fel a blogolás nihilista vonásait. Véleménye szerint ez épp a klasszikus médiával való konfrontáció során jelenik meg. Míg a nagy médiák az általános témákra hívják fel a publikum figyelmét, a blogoszféra szétveri a közösségi platformot, és az egyéni hangok káoszába veszik.

A bloggerek faszgyarekek. Fel tudják turbózni a vitákat, küzdenek a véleményükért, és új horizontokat tárnak fel. Néha ékesszólóbb módon fejezik ki magukat, mint hivatásos kollégáik. Gond akkor lesz, ha a gondolati hátteret biztosító újságírók nem fogják győzni a munkát. Ez a félelem hatja át Šípoš szövegét is, amelyben a szerző arra panaszkodik, hogy a választások előestéjén a sajtó nem érdeklődött erről meg erről meg erről, s így a nyilvánosság nem tudott meg lényeges dolgokat. Ami a mi viszonyaik között a következetlenség eredményének hathat, az az óceánon túl egyértelmű sztori. Minden héten legalább egy lap lehúzza a rolót, a szerencsésebb kiadók csak a leépítés mellett döntenek.

A növekvő bloggerközösség bizonyára örömmel tölti el az amerikaiakat is, de sovány vigasz, ha az elvérző sajtóra tekintünk. Azt, hogy kiknek van befolyása a közélet dolgaira, Paul Star sokat kommentelt "Goodbye to the Age of Newspapers (Hello to a New Era of Corruption)" című cikke is jelzi.  Nem kell lefordítani a címet, sem alaposabban tanulmányozni a  kilencoldalas értekezést ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, miről is van szó. A bloggerek élesre fent billentyűzetű, milliós hadserege, és az internet szuperdemokratikus vitatere sem ingatta meg a szerző abbéli meggyőződését, hogy az újságok háttérbe szorulásával egy pótolhatatlan ellenőrzési mechanizmus veszik el.

A Princentoni Egyetem kutató sem számoltak a bloggerek és az internetes viták lehetséges befolyásával, mikor azt tanulmányozták, hogyan fog hatni az újságok megszűnése a politikai öntudatra és az állampolgárok elkötelezettségére. Tanulmányukból kiderül, hogy Cincinnatiben a helyi napilap megszűnése után csökkent a választók száma, és a hivatalban levőkkel szemben kevesebb ellenjelölt indult. Ez végső soron növelte a hivatalban levők esélyét funkciójuk megtartására.

Hogy mindez milyen mértékben felel meg a szlovákiai valóságnak, és hogyan fog hatni az egy év múlva esedékes parlamenti választások, és a következő köztársaságielnök-választás során, az további cikkek témája lesz. Remélhetőleg valamikor megírja egy újságíró. A bloggereknek nem lesz rá idejük.

--------------------------------------------------------------------
Ezt a cikket nem én írtam, hanem Patrik Garaj, a www.medialne.sk munkatársa. Köszönöm, hogy hozzájárult a lefordításához és a blogomon való közzétételéhez. Az eredeti cikk itt olvasható: http://medialne.etrend.sk/internet/clanok.php?clanok=7348.