A szövegember
Szeptember 26-án ünnepelte hatvanadik születésnapját Tóth László. Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük. Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban csal: a szerző (újra)kezdő apuka. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth-Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több száz folyóméter könyv között élnek. A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de nem lepődtem volna meg, ha ott is könyveket találok: Tóth László egy korábbi, budapesti – akkor éppen – legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta. Beszélgetésünk alatt többször harangoztak a közeli templomban. Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, rémlett fel bennem 1996-os verseskötetének címe.
Hányadik lakása ez, amelyikben beszélgetünk?
Nem tudom, talán a huszadik… Össze kell számolnom. Szülői házamból volt mindjárt három, Budapest, Izsa I., Izsa II., a komáromi albérletem – ide számolom azt is, mert éveket töltöttem ott –, a pozsonyi albérleteim, Dunaszerdahelyen ez a második hely ahol lakom, Budapesten volt négy, Komáromban éltem, Pozsonyban két lakás. Számomra az otthont nem egy-egy konkrét település jelenti.
Budapestről került Izsára, innen Komáromon át Pozsonyba majd Dunaszerdahelyre, aztán újra Budapest következett, innen Pozsony és újra Dunaszerdahely. Hol van otthon?
Ott vagyok otthon, ahol a családom, a barátaim vannak. Életemet a Pozsony és Budapest közötti, 200 kilométer hosszú, és 50 kilométer széles sávban töltöttem. Máshol tartósan nem éltem, csak turistaként fordultam meg. Számomra ez a régió irodalmi és kulturális értelemben mindig is egynek számított, az aktuális politikai határoktól függetlenül.
Költői pályakezdése 1967-re tehető, első kötete, a három év terméséből összeállt A hangok utánzata nemzedéki antológiájuk, az Egyszemű éjszaka után egy évvel, 1971-ben jelent meg. Hetvenegyben ön akár már diplomás is lehetett volna, ehelyett alkalmi munkákból élt, és az olykor Kulcsár Ferenc szekrényében lakó Varga Imrével csavarogtak, csajoztak, buliztak. Nehéz önt elképzelnem beatnikként.
A Közgazdasági Főiskolt otthagytam, nem jártam be órákra, helyette olvastam. Úgy éreztem, önépítkezésemhez akkoriban erre nagyobb szükségem volt. Miután leérettségiztem, tudatosan elutasítottam a szülői támogatást, önálló szerettem volna lenni. Elmentem a magyar étterembe pincérnek, de korábban dolgoztam az útkaparóknál, és életem egy szakaszában voltam traktorkabinfestő betanított munkás is. A fizikai munkával és munkások között töltött időszakot önépítkezésem szempontjából nagyon fontosnak tartom. Nagyon sokat megtudtam önmagamról és a társadalomról. Ami a csavargásokat illeti, a hippik térhódítása előtt mi voltunk a beatnemzedék utolsó hazai hulláma. Persze, a szocialista Csehszlovákiában nem lehetett kerouaci léptékű csavargásokra gondolni. Pozsonyból Galántára, Dunaszerdahelyre jártunk, csak hogy ismerkedjünk, vagy megigyunk egy sört. Az már a csavargások csavargása volt, ha vonatok vécéjében és stoppal az ember leutazott a gombaszögi kulturális rendezvényre.
Hogyan lett hontalan?
Miután az Irodalmi Szemléből felsőbb nyomásra távoznom kellett, évekig szabadúszó író voltam. Több együttható is szerepet játszott abban, hogy 1986-ban visszaköltöztem Magyarországra. Az itteni közeg élhetetlenné vált számomra. Áttelepülésem után az ideiglenes tartózkodási engedélyemben születési és lakhelyemként Budapest szerepelt, az állampolgárság rovatban viszont az, hogy hontalan. Ezt utóbb le is fénymásoltam, és elraktam.
Abban ez időszakban a szocialista tábor országai között nem volt olyan egyszerű a migráció. Önnek hogy sikerült ezt megoldani?
Névházasság útján. Abban az időben ez a magyarországi ifjak körében egy bevett jövedelemforrás volt. Előfordult, hogy reggelente az én szobámból egy másik nő, a „névfeleségem” szobájából egy másik férfi jött ki. Drágám, bemutatom meg férjem/feleségem! – élcelődtünk gyakorta. Sajnálatos, hogy ennek a szociológiai jelenségnek mindmáig sem az irodalmi, sem a filmes feldolgozása nem történt meg. Én sem írtam róla. Későn érő típus vagyok. Lehet, hogy még nem érett meg bennem a téma…
Budapestről – több lakás és nő után – 2005-ben visszatért a szlovák fővárosba, és újabb családot alapított. Kislányuk, Anna hároméves. Ön hatvan. Elképzelhető, hogy az esküvőjén már nem tud ott lenni. Ezt hogyan éli meg?
Zsuzsával erről sokat beszélgettünk, igen, elképzelhető, hogy nem fogom tudni felnevelni, és akkor számára ez egy többletterhet jelent. Lehet még hátra két évem, öt évem, tíz évem, húsz évem, ezt nem tudni. Sokan letagadják a korukat. Én nem. Én szeretek hatvanéves lenni, és amikor ötven voltam, ötvenéves is szerettem lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha megérném a hetvenet, azt is szeretni fogom. Ugyanakkor kegyes hozzám a sors, mert vannak felnőtt gyerekeim, négy unokám – egy fiú és három lány –, és itt van Anna. Így a gyermekek fejlődését nagyapai és apai dimenzióban is meg tudom élni. Megadatott nekem az a kegy, hogy újra tanúja lehetek az emberi értelem nyiladozásának, az emberi beszéd kibontakozása csodájának. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ha majd felnő, azt mondhassa, érdemes volt idős apa gyermekeként is a világra születnem.
A hír és vidéke avagy mi kell ahhoz, hogy megtudjuk: kit vernek össze gumibottal
A klasszikus bűnügyi újságírás Szlovákiában jórészt haldokló, vagy legalábbis kiveszőfélben levő műfaj. Az elektronikus médiában már jórészt csak a Markíza Palbája mer belemenni a bűn határán levő esetekbe, a Reportéri post Kordam, és Nižňanskýval reménytelen. A Joj Krimi novinyje pedig javarészt közlekedési balesetekben és tilosban parkolásokban tobzódik, de hát Istenem, nem jut minden napra baltás gyilkosság.
A printben e műfajt pedig szinte kisajátította magának a bulvár. Az úgymond véleményformáló lapok mintha alantasnak éreznék a témát. (A nyomtatott sajtó hátránya, hogy a kiadó [a drága] mérvadó vizsgálatok híján nem tudja, hogy a nép valójában mit olvas az újságjában. Viszont a nyomtatott lapok internetes kiadásában nyomon követhető, hogy a bűnügyi cikkek ott is népszerűek. Bár kérdés, hogy a print és az online olvasótábora között mekkora az átfedés. Ezt megint csak kevesek tudják.)
Ennek persze számos oka van. A kumenizmusban nem volt bűnügyi (és általában tényfeltáró) újságírás, tekintve, hogy bűnözésről nem nagyon lehetett beszélni. A tradíció szempontjából így a világháború előtti újságíráshoz kellett volna visszanyúlni. (Persze, itt – a szociban – is voltak azért gyöngyszemek, mint pl. R. Kaliský Vádlott, álljon fel! című munkája, egyébként a tiszteletreméltó Koncsol László fordításában.)
Ám a gyökértelenségnél sokkal nagyobb súllyal esik latba, hogy a bűnügyi újságírás drága műfaj. Korábban értekeztünk arról, hogy az alkalmazott újságírók fizetése, ha nem is mindenhol alacsony, de annyira semmiképp nem motiváló, hogy egy országos napilap regionális tudósítója azt kezdje vizsgálni, hogy a DS-001NK rendszámú Hummer miért parkolhat bárhol Nagymegyeren, pedig az igazán csak a jéghegy csúcsa. (A rendszám természetesen fiktív.) A szabadúszókat pedig teljesítményre fizetik, így nekik jobban megéri három érdektelen, lepedőnyi faszdmeg faluriportot leadni, mint a Hummert lesni és fotózni. Hogy az utóbbi társadalmi szempontból hasznos lenne? Lásd a rendőrös poszt végét.
A bűnügyi újságíráshoz rendőrségi kapcsolatok kellenek. Rendőrségi kapcsolatai az embernek úgy lesznek, hogy amikor kiszáll egy késelés helyszínére, ad 50 koronát a körzeti megbízottnak, hogy legközelebb a mentők előtt őt hívja. Szlovákia szerintem jelenleg legjobb bűnügyi újságírója a Nový časnál dolgozik – persze a Plus 7 dníben is vannak szépen teljesítő kollégák, egyiknek már a házát is megpróbálták felgyújtani, tehát biztos nem CSEMADOK-évfordulóról tudósított –, és ő is így kezdte. A 90-es évek elején ráadásul még a húszas is elég volt. És az akkori járőrökből már sokan magasabb beosztásban vannak. Az ember, akinek Olympos diktafonján piros matrica van, sokszor hamarabb ér ki egy lövöldözés helyszínére, mint a Joj. Pedig ez utóbbi sem ki összegeket fektet abba, hogy a nézőknek a napi véradagot megadja. De hát a személyes kapcsolatok a pénz felett állnak. A véleményformáló napilapok e tekintetben bénák vagy restek. És nincs fekete kasszájuk. Az újságíró meg nem fog a maga kis pénzéből még a rendőrnek is adni. A bajszos ember sem a sajátjából adta. Aztán a ligetfalui PMJ-cska alhadnagyának adott ötvenes valahogy átalakult a könyvelésben.
A legegyszerűbb falusi késelés, vagy átlag autógyújtogatás (ilyen naponta több is van) mögött is van valami, amit meg kellene mutatni, amiből sztori lehet. (Mert posztmodern ide vagy oda, a nép bizony szeret történeteket olvasni, pláne, ha még nem is hosszúak.) Ám az olvasó jobbára úgy kap rendőrségi jellegű híreket, hogy a lapok a hírügynökségek vagy a rendőrség nyomán közlik azokat. Az Országos Rendőr-főkapitányság sajtóosztálya, és az egyes kerületi főkapitányságok sajtóosztályai elkészítik a "zvodky"-t, amit aztán kibocsátanak a mediális térbe. A lapok meg leközlik, anélkül, hogy visszaellenőriznék. "Úgyis igaz, mer' a rendőrségtől van, nem?" (Ez a másik közkeletű tévedés az "úgyis igaz, mer' hírügynökségbe vót" mellett). Ám ezekbe nem az ügy real leírása kerül, hanem az, amit a zsandárok akarjanak, hogy tudjanak róla. Néha szándékosan színezett infók jönnek ki. Hisz jól is nézne ki a világ, ha Mariska néni otthon a faluban, vagy egy pozsonyi cégvezető éppen úgy ismerné egy sörétes puskás lövöldözés hátterét, ahogy az volt...
Hogy miért írtuk le mindezt? (Még a hírügynökségeknek is odabaszunk egyet.) A SITA ma 15:14-kor kiadott egy hírt. VEĽKÝ ŠARIŠ: Muža bili gumenými obuškami - ez a címe. Klasszikus bűnügyi hír: két ember gumibottal durván agyonvert egy 48 éves férfit, aki 8-10 héten belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A hírhez oda van írva, hogy az eperjesi rendőrségi szóvivő tájékoztatta őket. Azt nem írják oda, hogy a hírt ilyenkor még 50 másik címzett is megkapja, aki rajta van az egyébként nagyon kedves szóvivő nénik listáján. Ennyi a hír. Naponta van ilyen. Egy mínuszos.
A TASR-nél úgy tűnik, elaludtak, pedig Fečová néni listáján ők is szerepelnek. Ők csak 19:32-kor hozták a hírt. És mi kezdődik 19 órakor, gyerekek, hát persze, a Markíza híradó. A TASR-nél bizonyára bealudt a délutáni ügyeletes, hisz a hírt együtt kapták meg a másik hírügynökséggel, a Prešovský Korzárral stb., így csúnyán lenyúlták a legnézettebb kertévé hírét, a végére ui. odaírták, hogy "nem rendőrségi információk szerint egy magas beosztású adóhivatali tisztviselőről van szó". Ez az infó pedig a Markíza híradóban hangzott el, ami, tény és való, nem rendőrségi forrás. Mit tehet a SITA, hogy betegyen az ősi ellenségnek: kiadja monitorban, azaz sajtószemlében a Markíza-hírt, pár perccel a TASR után. Hadd lássák azok a gazdagok, akik mindkét ügynökséget előfizetik, hogy miről is van szó itt.
Erről, és persze a saját nyomorukról. A SITA, ami egy hír-ügynökség (szándékosan írtuk így, hogy mindkét szót hangsúlyozzuk), beérte azzal, hogy kiadta, amit feldolgozva, megemésztve megkapott a rendőrségi szóvivőtől. Mert egy szlovák újságírónak ilyesmivel nem is kell dolgoznia. Bebassza, úgy ahogy kapta, jobb esetben a hibákat kijavítja, és a végére odaírja, hogy erről XY tájékoztatott bennünket. A helyi tudósítójukat nem küldték ki a helyszínre, hogy Ferko, menjél, nézd mán’ meg, hogy ez az ember, akit két álarcos faszi agyonvert, az a helyi olajszőkítő-e, netán az adóhivatalnál valaki, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, vagy egy szexmasina, akit utolért egy féltékeny férj bosszúja. Mert kazánházi fűtőket és statisztikai hivatali matematikusokat a legritkább esetben bántalmaznak álarcos elkövetők gumibottal. A Markíza csak annyit csinált, ami minden tisztességes újságíró dolga: elmozdult az íróasztal mellől, kiszállt a helyszínre, és ott nézett utána a dolgoknak. Így lett a mínuszos hírből valami. Csak hát venni kellett a fáradságot. Jobb bele sem gondolni, hogy naponta hány sztori sikkad el hasonlóképpen.
Modemet a vezérigazgatóba; a szlovmagy mint különös állat; PRESStige; Jirko tojása - töredékek
Abban az évben, mikor még Gazsó L. Ferenc volt a Magyar Hírlap főszerkesztője, a Szigeten az MH-sátorban, azon a napon, amikor a Zorall- és a Tankcsapda-koncert is volt, Szerető Szabolcs a Nemzettől, Új Péter az Indextől, és még valaki volt a sátor vendége, akire nem emléxem. Amikor a reklámokról volt szó Új Péter azt mondta, hogy bár politikai cenzúra nincs, gazdasági az van, mert amit Mo.-on mobilnet néven hoznak forgalomba, az egy használhatatlan szar, de a mobilcégek akkora pénzeket hirdetnek el a rendszerben, hogy ezt senki sem írja meg. Nos, nem tudom, milyen a magyar mobilnet, de Orange mobilinternet-használóként az a vélekedés alakult ki bennem, hogy Ing. Pavol Lančarič PhD. vezérigazgató jó mélyen feldughatna magának az ánuszába egy általa forgalmazott modemet, mert körülbelül annyit ér, és valós munkára alkalmatlan.
*****
Hogy a felvidéki magyar egy különös állat, mindig is tudtuk. De aki elolvassa az alábbi, ipari méretű faszkalapkodásról szóló cikket, abban könnyedén az a vélekedés alakulhat ki, hogy napalmot erre az egész népre. Egy olyan kakaskodás története, mely jól leképezi egész társadalmunkat, egy 700 lelkes falutól az MKP-ig.
Párhuzamosan - és a jelek szerint nem igazán egyetértésben - két országos ünnepség zajlik a hétvégén az alig több mint 700 lelkes komáromi járásbeli községben: a 14. Országos Pünkösdi Népművészeti Ünnepség, valamint a 43. Országos Népművészeti Fesztivál. Katona István, a Feszty park tulajdonosa úgy érzi, a Csemadok „rátelepedett“ a pünkösdi ünnepségre, kihasználva azt a tényt, hogy a rendezvény évek óta több ezres nézősereget vonz. A cikk az eredeti helyen folytatódik.
Számomra a legirritálóbb a CSEMADOK-elnök nyilatkozata, mely szerint: "A hétvégén egyébként a bőség zavarával kell megküzdeniük a régióban élőknek. Ismét eklatáns példáját láthatjuk annak, mennyire nem hangolják össze rendezvényeiket a különböző szervezetek, önkormányzatok, társulások. A martosi ünnepségekkel egy időben ugyanis Bátorkeszin borfesztivál zajlik, a Republic együttes ad koncertet, Komáromban az MKP Európa parlamenti választásokat népszerűsítő kampányrendezvénye zajlik a Csináljuk a fesztivált előadóinak közreműködésével, Tanyon és Szilason pedig falunap lesz".
Most akkor mindenki boruljon le, mert az ország legnagyobb nyugdíjasklubja szervez egy rendezvényt, és 50 kilométeres körzetben ne csináljon semmit? Tany-Martos 40 km. Bátorkeszi-Martos 31 km. Miért ne ittasodhatna meg a helyi borfesztiválon az, akit a népművészet hidegen hagy, de attól még tisztes adófizető állampolgár?
*****
Biztos minden sajtóval kapcsolatba került személy (de asszem' ez sem feltétel) ismeri a "Megjelent a Népszava, benne van a pék fasza" kezdetű mondókát. Nos, aki a PRESStige nevű szlovmagy egyetemi központú havilapra farag hasonló rímet, annak fizetek egy sört. Az is megjelent, már régebben, de T. csak most hozott nekem egyet Hedvigvárosból. Az etanolos számukat épp tegnap dobtam ki. Itt volt a gép mellett, és minden nap arra tettem a kávésbögrémet. Már teljesen karikás volt tőle a címlap. Soha többet etanolt a címbe, boys. A legutóbbi szám egyébként jó lett, több érdekes anyaggal, olyanokkal, amiket elsőre elolvas az ember. Nagyon jó lett pl. a duplaoldalas Sulík-interjú, egy olyan apróságot leszámítva, hogy a vymeriavací základ az kivetési alap, de hát ez legyen a legnagyobb probléma. Tetszik az MKP-s, DAC-s anyag, vmint a Gaudíról és Darwinról szóló írás, és a fotóösszeállítás is. És immár nekik is van print blogszemléjük az offlány emberek számára, bár az ő számuk az egyetemi szférában valszeg csekélynek mondható.
És került a kezembe Alma Mater is, de arról nem írunk, mert ott elfogultsággal vádolhatnának.
*****
Kedves tojásdobáló magyar olvasóim, vmint Demszky Gábor! Ezt a videót nézzétek meg! A tojásdobálást, mint véleménynyilvánítási formát e sorok írója nem tartja helyénvalónak, és nem is alkalmazná. Primitív és balesetveszélyes, ugyanakkor hallatlanul vicces. És ne mondjuk, hogy csak a csőcselék számára, mert az alábbi videón diplomás emberek, józan családapák is röhögtek, amikor megnézték.
Pusztán nemzetkarakterológiai szempontból mondjunk 1-2 mondatot. Demszky Gábor fekete esernyős hadsereggel védte magát, holott alig repült felé valami. Jirka Paroubek meg még el is kezdett szónokolni, holott valóságos pergőtüzet kapott. A tojásdobáló barmokat pedig barátaimnak nevezte. Jirko, te vagy a legény.
Állítatta, azt vaze...
Na szóval, ez a szervezet pesztrálja a magyar kultúrát? Kíváncsian várom a fejleményeket, mert egy kőtáblát egy blogbejegyzésnél némileg nehezebb kijavítani.
Fluktuáció a TA3-nál, egy példán szemléltetve
Híradózni nagyon nehéz és igényes műfaj. Az emberek nem tudatosítják, hogy azt a 60-100 másodpercet, amit látnak a híradóban, azt minimum két ember egész nap csinálja, van, hogy egy semmitmondó mondatra, vagy arra, hogy egy faszfej politikus vagy szóvivő odaböffentse, hogy „K tejto téme sa nebudeme vyjadrovat”, több órát is kell várni üléstermek előtt, rosszabb esetben pártszékházak előtt, csőre töltött kamerával, mert nem tudod, mikor lép a célkeresztbe az állat. Egyes politikusok – és szóvivőik – még annyira sincsenek, hogy hugyozást mímelve kijöjjenek, és legalább 2 meleg szót mondjanak a sajtónak, azért, mert ők épp egy köztársasági elnökkel ebédelnek. És ha megvan a nyilatkozat, kocsiba be, ezerrel a stúdióba, behúzni, egyeztetni, felnarrálni, odatenni, amit oda kell, aztán hadd szóljon, határon túli tudósítóknak persze előtt egy óra ftp.
Ha naponta 2-3x kell ezt megismételni, mint a TA3-ban, főként hétvégi vagy ünnepi ügyeletben, akkor ez elhasználja az embert. A hírügynökségeket leszámítva talán náluk – meg a Plus1 den belnél – a legnagyobb a fluktuáció. Igaz, a Markíza híradóban is sok az új arc –, de ami furcsa, hogy a régiek is megvannak. De ez egy másik poszt témája lesz majd. Beátka szép volt a képernyőn, kár, hogy többet nem fogjuk látni. Talán kárpótol érte Martina Dratvová, aki a Vivától ment át a Markízához:-)
Utolsó kommentek