tg-ltatsthtetet-06-01

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ha a kézirat leadása és a lapzárta között eltelő időben nem csatolják vissza a Felvidéket Magyarországhoz, akkor a hét legjelentősebb eseménye hétfőn történt, a kora esti órákban: elvérzett a vén matador, a szemünk előtt megszürkült Mikuláš Dzurinda nem bírta már harcát vitézül.

Tömegek léptek 1990-ben politikai pályára, egy ismeretlen vasutas is ott sündörgött a Kereszténydemokrata Mozgalom megalapításakor, majd egy évtized múltán kis híján szétverte a pártot. A jelenlegi kabineten magyarellenességben és aljasságban némileg túltevő harmadik Mečiar-kormány ellenzéki képviselőjeként kezdett rakétaként felívelni politikai pályája, amikor létrejött a Szlovák Demokratikus Koalíció. Dzurinda szóvivőből elnökké dolgozta fel magát. Hogy ez nekem hogy nem sikerült? – pödörhetett egyet akkoriban bajszán Bárdos Gyula, akinek hasonló rajtpozícióból „csak” alelnökségig sikerült jutnia. E terjedelem csekély ahhoz, hogy mérlegre tegyünk egy (eddig) két évtizedes politikai pályát, melyből nyolc év a miniszterelnöki székben telt el, de hiba lenne, ha bedőlnénk annak, amit a miniszterelnök sugallni szeretne: ők is szemetek, mert ők is loptak. Azt, hogy a jelenlegi kormánykoalíció lopott, Robert Ficónak nem különösebben kell bizonygatnia, azt mindenki tudja. Hisz alig alakult meg a kormány, a sajtó attól volt hangos, hogy a fél Magas-Tátrát Mečiar-közeli cégek nyúlták le, a védelmi minisztert sebtében le kellett cserélni a takarítási tender miatt. A nemzetiek uralta környezetvédelmi minisztériumban, úgy látszik, komolyan vették a reciklációt, és a tárcavezetők is erre a sorsra jutottak. A régiófejlesztési minisztériumban jószerivel csak a faliújságot nem lopták el… És ezek csak a legzajosabb botrányok. Ám Fico populizmusra éhes választóit ezek vajmi keveset zavarják. A jobboldali választó meg ilyen finnyás lenne? A büntetőjogi, az adó-, a közigazgatási, a nyugdíj- és az egészségügyi reform levezényléséért nem hunyhatunk szemet valami nehezen átlátható múltbéli pártfinanszírozás felett?Nem. Ez a csontváz most kiesett a szekrényből.

Igaz, a pártvezető könnyebb helyzetben lenne, ha a nyilvánosság elé kiállva azt tudná mondani, egy szó sem igaz az egészből. Mondani ugyan mondhatja, de bizonyíték is kellene, mert a sajtó felkapta Fico témáját, s viszi, mint csibe a taknyot, egyik-másik sajtótermék szinte a görög istenek családfájához hasonlatos ágrajzokat közöl az adóparadicsomokban bejegyzett vállalatokról, londoni postaládákról, bankszámlákról. És ha ezek között egy pártpénztáros az összekötő kapocs, az felettébb kellemetlen, mint ahogy az is, ha erre a pártelnök csak annyit tud mondani, hogy időközben lecserélték a könyvelőnőt. Mindenesetre Dzurindát még korai volna temetni, bár parlamenten kívüliként ritkábban lesz reflektorfényben, de pártelnökként bizonyosan megőrzi befolyását, és hatással lesz a közéletre. Pedig két ciklus után politikai nyugdíjba menni nem ciki.

Kedden, miközben az ország a Fico–Dzurinda adok-kapokot figyelte, a rendőrök gyorsan felmorzsolták a kamionosok ellenállását. Rendőrállam! – kiabálták a kormányhivatal előtt tiltakozó fuvarozók, akiket a rendőrség már nemhogy kamionokkal, de személyautókkal sem engedett a fővárosba, hivatalos indoklás szerint azért, hogy megóvja Pozsony közlekedését az összeomlástól. Kora este úgyis naponta összeomlás tapasztalható a főváros közlekedésében, így arra hivatkozva megakadályozni pár gépkocsit a behajtásban ugyancsak álságos indok, hisz akkor kitilthatnák a forgalmat a városból, amivel garantáltan megelőznék a közlekedés összeomlását. A mai, nehéz gazdasági helyzetben mindenki félti az állását, s ha egy rendőr bevonja egy kamionos jogosítványát, máris munkanélkülit csinált belőle. Így a tekintélyes súly ellenére a kamionosok könnyű prédának számítanak. A hatalom most odavágott nekik. Egyelőre 1:0 a rendőrök javára. Ez a két, kiterjedt társadalmi csoport eddig sem szívelte egymást, különösen a kamionosok a rendőröket. A kettejük közötti szakadék most tovább mélyült.

Amíg a Smer az SDKÚ-val, a kamionosok a kormánnyal voltak elfoglalva, csendben megkezdte utolsó előtti rendes ülését a törvényhozás. Pavol Paška ugyan márciusban még összetrombitálja a képviselőket, de akkor fejben már mindenki a pódiumokon lesz, kampánylázban égve. Nap mint nap feszült figyelemmel követtem a programot, mikor kezdődik már a hazafiassági törvény vitája. Kíváncsian várom, valaki beveszi-e még e hazában, hogy a nemzet nevében és nevével próbálja elfedni üzelmeit a nemzeti párt. Így erős kezdet után hátralevő részében is tartogat számunkra meglepetéseket a február.

2004 januárja vagy februárja volt. A ružinovi kultúrházban levő SDKÚ-pártközpontban valami sajtó volt. Egy germó, beugratós kérdésre Mikuláš Dzurinda azt válaszolta az akkor még Rádio Expreses kollégának (jelenleg Markíza), hogy M. úr, tudom, hogy maga tapasztalt szerkesztő, így abból, amit mondtam, tudnia kell a választ a kérdésére. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban tapasztaltnak tartja-e a kollégát, vagy csak benyalva akar kitérni a válasz elől. Mikuláš Dzurinda.

A szemünk láttára szürkült meg ez az ember. Emlékszem, 1998-ban lelkesen vonatoztam haza az egyetemi tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyvárosból, hogy szavazzak. Tán' akkor szavaztam utoljára lelkesen... Akkoriban tán mintha fekete lett volna a haja. Most meg egérszürke.

Dzurindának volt két sikeres kormánya. Mindkettőben vályúközelben voltak a magyarok. Hogy mit sikerült elérniük, az vitatható, tán nem vagyunk igazságtalanok, ha a semminél némileg többet kvantumában állapodunk meg. Dzurinda nem feltétlenül szerette a magyarokat. Nem is utálta. Használta őket. És nem korlátozta. Az első kormányában kénytelen volt megtűrni a büdös, talpas, nackós SDL-bőrbe bújt komenistákat, akik legalább annyira utálták a magyarokat, mint Mečiar. Ebben a pártban volt egy Fico nevű arc is.  Alelnök volt 99-ig. Második kormányában a standard pártok mellett az ANO nevű médiapárttal is osztozott, holott Pavol Rusko maga nyilatkozta, hogy tárgyalt szervezett bűnözői csoportokkal a televíziója megmentése érdekében.

Dzurinda bevitte az euroatlanti struktúrákba az országot, reformjai pedig talpra állították azt. Csak hát ez a finanszírozás. Robert Fico - közpénzeken, kormányhivatalnokok mozgatásával - elővette ezt a dolgot, a sajtó meg felkapta, mint csibe a taknyot.

Körültekintő módon meg kell vizsgálni ezt a dolgot, De az nem lehet, hogy a jelenlegi kormány elsikkasztott eurómillióiról egy 10 évvel ezelőtti finanszírozási ügy elterelje a figyelmet. Mert a koalíció botrányai attól még ott vannak. Különösebben nem zokogok amiatt, hogy Dzurinda nem lesz listavezető, egyrészt mert egy arrogáns fasz, aki csak most mantrázza, hogy alázatosan és türelmesen fog felelni a sajtó kérdéseire, másrészt már hamarabb is vehette volna a kalapját a pártja érdekében. Érdemei elismerése mellett.

*****

És emiatt nem akarunk külön posztot írni, de a napokban annak lehetünk tanúi, hogy két, meglehetősen széles társadalmi csoport között a viszonyok meglehetősen elmérgesedtek. Az országban van vagy 25 ezer rendőr, és nem tudom, mennyi kamionos, de a szám nagyobb vagy egyenlő. Ezek eddig sem különösen szívlelték egymást, a történtek után azonban a szimpátiaszakadék egyre mélyülni fog. Ha egy kamionosnak elveszik a jogosítványát, akkor az munkanélküli lesz.

Amikor ez a poszt megjelenik, még nem tudja a köz, hogy lesz-e kamionossztrájk hétfőn, vagy sem. E sorok írójának a teherfuvarozással mindössze annyi a kapcsolata, hogy két alkalommal volt olyan lakodalomban, ahol a vőlegény kamionsofőr volt, egyébként a nyerges vontatókat legfeljebb előzni szokta, így a világért sem szeretne az útdíj szakértőjeként tetszelegni, noha egy kommentárt már írt róla korábban.

A kamionos szubkultúrában részben látnunk kell a kicsik és a nagyok ellentétét. A szerelés által az útdíjból hasznot húzó, kormányseggnyaló Česmad, mely a nagyokat tömöríti, nyilván nem fogja támogatni a kicsiket tömörítő UNAS sztrjákját.

Nem érzelem, vagy vélemény, hanem egzakt, számokkal kifejezhető tény, hogy az útdíj alaposan meg fogja dobni a fuvarozók költségeit. Ők azzal rémisztik a logisztikához vajmi keveset konyító átlagpolgárt, hogy ez nagyon le fog ám csapódni a fuvarozott termékek árán. Szakértők szerint azonban nem olyan mértékben, ahogy ezt a kamionosok szeretnék, hogy higgyük.

Ám a közlekedési minisztérium hirdetményével, mely hétfőn lép életbe, alaposan kifogták a szelet a már-már utcákra készülődő kockásinges-bézbólsapkás emberek vitorlájából. Ugyebár a kormány csökkentette a gázolaj jövedéki adóját. Most meg jött ez a miniszteri rendelet, hogy az első osztályú utakon mégsem kell útdíjat fizetni egy ideig. Ha a szakállasok mégis lezárnák a Rožňavská utcát, akkor a kormányzati kommunikációs gépezet könnyen írhatna Ficónak egy olyan beszédet, hogy: mi mindent megteszünk, amit akartak, csökkentettük az adót, egyelőre nem kell fizetni az első osztályú utakért, ezek a szemetek meg mégis ott tolonganak az utakon, hát ezeknek semmi se elég? És a nép, legalábbis a mintegy 40 százaléknyi Smer-szavazók egy része tutira bekajálná ezt. Így meginogna a fuharosok eddig jobbára létező támogatottsága. Így kíváncsian várjuk, milyen döntés születik holnap.

Addig is pár közhely az útdíj kapcsán:
- az utak nem ingyen vannak, azokat építette valaki, és valaki karban is tartja
- mi csak azt gondoljuk, hogy az utak ingyen vannak, és kormánybuktató lehet, ha a személyautókra is bevezetik az útdíjat
- nem méltatlan dolog az, hogy ha valamit használunk, akkor a használatért fizessünk is, csak a posztszovjet térségben az állam nem a partnere vagy a barátja a polgárnak, hanem az ellensége, az adóinkat ellopják és szétosztják egymás közt stb. stb., az emberek nem szívesen adnának bármit is az államnak. Én sem.
- az útdíj nem az ördögtől való, más országokban is létezik. Csak nem így, ahogy nálunk.
- a 63-as Pozsonyból kivezető szakaszán akkora kátyúk vannak, hogy szerintem egy Polski Fiat kerekét komplett elnyelik. Lenne pofájuk ezért útdíjat kérni?
- ha a sztrádákkal és a gyorsforgalmi utakkal párhuzamos első osztályú utak nem lesznek díjkötelesek, akkor arra fognak dübörögni a kamionok, és az ott lakók fogják megszívni.
[UPDATE: a válasz itt]

- Hány szlovák rendőr kell ahhoz, hogy robbanóanyagot juttassanak fel egy repülőgép fedélzetére?
- Kettő: az egyik elrejti, a másik nem találja meg.
2010 vízkeresztje nemcsak a keresztények, hanem a folklórkutatók számára is jelentős mérföldkő: az Írországba küldött hexogén miatt a rendőrviccek a reneszánszukat élik.

Az átlagpolgárok többségének a TNT-ről sem a robbanóanyag, hanem a kicsi gesztenye jut eszébe, a hexogén létezéséről pedig a szakmabelieken túl legfeljebb azok a felnőttek tudtak, akik vagy a kémiai olimpiászon próbálkoztak tanulóéveik során, vagy valamelyik akciófilm-sorozat megrögzött rajongói. Ma pedig már az is köpi, hogy e plasztik robbanóanyag összegképlete C3H6N6O6, aki azt sem tudja, ki az a Jack Bauer. Egy biztos: a poprádi repülőtéren szolgálatot teljesítő határrendészek ellen nem fegyelmi eljárást kellene indítani, hanem az országimázs alakítására szánt pénzből egy nagyobb összeget átutalni a helyi őrs számlájára, az ebnek - amely egyébként nem hibázott - pedig egy nagyobb fajta csontot venni: a csapatnak, kijelenthetjük, bizonyosan sikerült elérnie, hogy Szlovákiát soha többé ne keverjék össze Szlovéniával. Szlovéniának tengere van, Szlovákiának pedig plasztik robbanóanyaga.

A botrány kirobbanása óta eltelt alig négy nap során a történtek - részben a webkettőnek köszönhetően - olyan szinten folklorizálódtak, hogy tán' nem is él ember e hazában, aki ez addig elhangzottakból ne tudná kikövetkeztetni, hogy e sorok írója az egy héttel ezelőtti poprádi történésekre próbált utalni, amikor egy aktivációs gyakorlat során -nem a 49 éves villanyszerelő hátizsákjába, hanem a csomagok közé - elrejtett harcászati robbanóanyag szerencsés módon Írországban landolt. (Csak tudnám, hogy ha nem ismerték a konkrét batyut, akkor honnan tudták, hogy a villanyszerelő fog kirobbanó jókedvvel megérkezni Szent Patrik és James Joyce országába?) Tibor Mako, a határ- és idegenrendészet igazgatója a helyi parancsnokkal együtt hosszú, kínos sajtóértekezletet tartott, melyen csak úgy záporoztak rá a kérdések, és most nem volt olyan helyzetben, hogy azt mondhassa: itten most én vagyok a rendőr, én kérdezek. A nagyközönség és a sajtó pedig máig kétségek közt vergődhet, ki kit mikor (nem) értesített, faxon, nem faxon. Az ünnepi reagálások vérlázítóak voltak, már-már úgy tűnt, hogy a végén csak a kutyát fogják megrugdosni, másnak a haja szála se görbül. Szlovákia belügyminiszterét a jelen írás kéziratának leadásakor is Robert Kaliňáknak, országos rendőrfőkapitányát továbbra is Ján Packának hívják. Egyedül Mako mondott le, ő is csak a történtek másnapján.

Ez a magatartás egyébként jellemző a belügyérre, amikor a nyitrai rendőrök elpuskáztak egy bevetést, melynek során egy fedett nyomozó és egy együttműködő civil vesztette életét, akkor is a kerületiekre hagyta a mentegetőzést, ő maga a távolból figyelt. Ján Štark kerületi rendőrfőkapitány eleinte nem érezte magát felelősnek a történtekért, majd hosszas gondolkodás után lemondott. Egyszer csak a Rendőrakadémia élén találta magát: hiába, aki nem tudja, az tanítja. Kíváncsi vagyok, Makónak hol találnak egy magas polcot… A világ pedig Szlovákián röhög, bár igazából félnie kellene tőle: ha akaratukon kívül képesek robbanóanyagot juttatni egy repülőgép fedélzetére, a világszerte egyre szigorodó ellenőrzések ellenére, mi lesz, ha akarni is fogják. Oszama bin Laden szervezetének lenne mit tanulnia rendőreinktől.

Aki a történtek után azt mondja, soha többet nem utazik repülőgéppel, az menjen vonattal vagy hajóval, mert nem biztos, hogy autóval vagy busszal messzire jut a napokban. Sőt, az is előfordulhat, hogy a szerző, a szerkesztő és a nyomdászok minden igyekezete ellenére sem jutnak el önökhöz ezek a sorok, mert a kamionok, amelyek szállítanák, éppen egy blokád elemei valahol, vagy csak nem tudnak átkelni azon. Ľubomír Vážny közlekedési miniszter szerint az útdíj bevezetése ha nem is pazarul, de nagyon jól sikerült. Ez a kijelentés talán a globális értékválság fokmérője is lehetne, immár ennyire devalválódott a jó fogalma. A fuvarozók a minisztériumra mutogatnak, a minisztérium a fuvarosokra. Kétségtelen, hogy akik idejében regisztráltak a rendszerben, azoknak nem kell a határon várakozniuk, de erős túlzás a tárcavezető részéről azt állítani, hogy csak azok a kamionosok feszedeznek, akik elaludtak a regisztrációval. A bézbólspakás, kockás inges embereknek valószínűleg az összeg nagyságával, és a rendszer hibáival van bajuk.

Világos, hogy a legszociálisabb kormány kiadásait és válságellenes intézkedéseit fedezni kell valamiből, de miért éppen mi legyünk azok - vethetik fel a kérdést a „fuharosok“. Valószínűleg azért, mert ők nem egy multinacionális vállalat, amely, ha nem tetszenek neki az adott ország feltételei, akkor továbbáll, oszt' jó napot. A közúti fuvarozás a kerék feltalálásával egyidős elfoglaltság, művelői jól körülhatárolhatók, és tanyasi földutakon nem lehet eljutni mindenhova. Az rendben van, hogy az autópályák és a gyorsforgalmi utak használatáért fizetni kell, de hogy egy olyan út, mint a pl. az örökké zsúfolt, csúcsidőben járhatatlan 63-as használatáért kilométeralapon pénzt kérjenek, a pofátlansággal határos. Talán ezért hördültek fel a sofőrök. Az internetes fórumokon számos drukkerük akad, bár olyanok is sokan vannak, akik nem értik, miért nekik kell szívni amiatt, hogy egy csoport elérhesse a követeléseit. És igazuk van. Az a(z egyik) baj ezzel az országgal, hogy ha valaki valamit el szeretne érni, kénytelen ilyen eszközökhöz nyúlni. Ha egy negyventonnás konténerszállítót valaki ottfelejt egy kereszteződésben, netán százat egy utcán, abból mindenki ért. De a szintén nehéz helyzetben levő levéltárosok, egészségügyi nővérek, pedagógusok stb. mit tegyenek az utcára, hogy rájuk is figyeljen a hatalom?