tg-ltatsthtetet-06-01

Szeptember 26-án ünnepelte hatvanadik születésnapját Tóth László. Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük. Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban csal: a szerző (újra)kezdő apuka. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth-Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több száz folyóméter könyv között élnek. A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de nem lepődtem volna meg, ha ott is könyveket találok: Tóth László egy korábbi, budapesti – akkor éppen – legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta. Beszélgetésünk alatt többször harangoztak a közeli templomban. Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, rémlett fel bennem 1996-os verseskötetének címe.

Hányadik lakása ez, amelyikben beszélgetünk?
Nem tudom, talán a huszadik… Össze kell számolnom. Szülői házamból volt mindjárt három, Budapest, Izsa I., Izsa II., a komáromi albérletem – ide számolom azt is, mert éveket töltöttem ott –, a pozsonyi albérleteim, Dunaszerdahelyen ez a második hely ahol lakom, Budapesten volt négy, Komáromban éltem, Pozsonyban két lakás. Számomra az otthont nem egy-egy konkrét település jelenti.

Budapestről került Izsára, innen Komáromon át Pozsonyba majd Dunaszerdahelyre, aztán újra Budapest következett, innen Pozsony és újra Dunaszerdahely. Hol van otthon?
Ott vagyok otthon, ahol a családom, a barátaim vannak. Életemet a Pozsony és Budapest közötti, 200 kilométer hosszú, és 50 kilométer széles sávban töltöttem. Máshol tartósan nem éltem, csak turistaként fordultam meg. Számomra ez a régió irodalmi és kulturális értelemben mindig is egynek számított, az aktuális politikai határoktól függetlenül.

Költői pályakezdése 1967-re tehető, első kötete, a három év terméséből összeállt A hangok utánzata nemzedéki antológiájuk, az Egyszemű éjszaka után egy évvel, 1971-ben jelent meg. Hetvenegyben ön akár már diplomás is lehetett volna, ehelyett alkalmi munkákból élt, és az olykor Kulcsár Ferenc szekrényében lakó Varga Imrével csavarogtak, csajoztak, buliztak. Nehéz önt elképzelnem beatnikként.
A Közgazdasági Főiskolt otthagytam, nem jártam be órákra, helyette olvastam. Úgy éreztem, önépítkezésemhez akkoriban erre nagyobb szükségem volt. Miután leérettségiztem, tudatosan elutasítottam a szülői támogatást, önálló szerettem volna lenni. Elmentem a magyar étterembe pincérnek, de korábban dolgoztam az útkaparóknál, és életem egy szakaszában voltam traktorkabinfestő betanított munkás is. A fizikai munkával és munkások között töltött időszakot önépítkezésem szempontjából nagyon fontosnak tartom. Nagyon sokat megtudtam önmagamról és a társadalomról. Ami a csavargásokat illeti, a hippik térhódítása előtt mi voltunk a beatnemzedék utolsó hazai hulláma. Persze, a szocialista Csehszlovákiában nem lehetett kerouaci léptékű csavargásokra gondolni. Pozsonyból Galántára, Dunaszerdahelyre jártunk, csak hogy ismerkedjünk, vagy megigyunk egy sört. Az már a csavargások csavargása volt, ha vonatok vécéjében és stoppal az ember leutazott a gombaszögi kulturális rendezvényre.

Hogyan lett hontalan?
Miután az Irodalmi Szemléből felsőbb nyomásra távoznom kellett, évekig szabadúszó író voltam. Több együttható is szerepet játszott abban, hogy 1986-ban visszaköltöztem Magyarországra. Az itteni közeg élhetetlenné vált számomra. Áttelepülésem után az ideiglenes tartózkodási engedélyemben születési és lakhelyemként Budapest szerepelt, az állampolgárság rovatban viszont az, hogy hontalan. Ezt utóbb le is fénymásoltam, és elraktam.

Abban ez időszakban a szocialista tábor országai között nem volt olyan egyszerű a migráció. Önnek hogy sikerült ezt megoldani?
Névházasság útján. Abban az időben ez a magyarországi ifjak körében egy bevett jövedelemforrás volt. Előfordult, hogy reggelente az én szobámból egy másik nő, a „névfeleségem” szobájából egy másik férfi jött ki. Drágám, bemutatom meg férjem/feleségem! – élcelődtünk gyakorta. Sajnálatos, hogy ennek a szociológiai jelenségnek mindmáig sem az irodalmi, sem a filmes feldolgozása nem történt meg. Én sem írtam róla. Későn érő típus vagyok. Lehet, hogy még nem érett meg bennem a téma…

Budapestről – több lakás és nő után – 2005-ben visszatért a szlovák fővárosba, és újabb családot alapított. Kislányuk, Anna hároméves. Ön hatvan. Elképzelhető, hogy az esküvőjén már nem tud ott lenni. Ezt hogyan éli meg?
Zsuzsával erről sokat beszélgettünk, igen, elképzelhető, hogy nem fogom tudni felnevelni, és akkor számára ez egy többletterhet jelent. Lehet még hátra két évem, öt évem, tíz évem, húsz évem, ezt nem tudni. Sokan letagadják a korukat. Én nem. Én szeretek hatvanéves lenni, és amikor ötven voltam, ötvenéves is szerettem lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha megérném a hetvenet, azt is szeretni fogom. Ugyanakkor kegyes hozzám a sors, mert vannak felnőtt gyerekeim, négy unokám – egy fiú és három lány –, és itt van Anna. Így a gyermekek fejlődését nagyapai és apai dimenzióban is meg tudom élni. Megadatott nekem az a kegy, hogy újra tanúja lehetek az emberi értelem nyiladozásának, az emberi beszéd kibontakozása csodájának. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ha majd felnő, azt mondhassa, érdemes volt idős apa gyermekeként is a világra születnem.

Szeptember 26-án ünnepelte hatvanadik születésnapját Tóth László. Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük. Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban csal: a szerző (újra)kezdő apuka. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth-Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több száz folyóméter könyv között élnek. A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de nem lepődtem volna meg, ha ott is könyveket találok: Tóth László egy korábbi, budapesti – akkor éppen – legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta. Beszélgetésünk alatt többször harangoztak a közeli templomban. Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, rémlett fel bennem 1996-os verseskötetének címe.

Hányadik lakása ez, amelyikben beszélgetünk?
Nem tudom, talán a huszadik… Össze kell számolnom. Szülői házamból volt mindjárt három, Budapest, Izsa I., Izsa II., a komáromi albérletem – ide számolom azt is, mert éveket töltöttem ott –, a pozsonyi albérleteim, Dunaszerdahelyen ez a második hely ahol lakom, Budapesten volt négy, Komáromban éltem, Pozsonyban két lakás. Számomra az otthont nem egy-egy konkrét település jelenti.

Budapestről került Izsára, innen Komáromon át Pozsonyba majd Dunaszerdahelyre, aztán újra Budapest következett, innen Pozsony és újra Dunaszerdahely. Hol van otthon?
Ott vagyok otthon, ahol a családom, a barátaim vannak. Életemet a Pozsony és Budapest közötti, 200 kilométer hosszú, és 50 kilométer széles sávban töltöttem. Máshol tartósan nem éltem, csak turistaként fordultam meg. Számomra ez a régió irodalmi és kulturális értelemben mindig is egynek számított, az aktuális politikai határoktól függetlenül.

Költői pályakezdése 1967-re tehető, első kötete, a három év terméséből összeállt A hangok utánzata nemzedéki antológiájuk, az Egyszemű éjszaka után egy évvel, 1971-ben jelent meg. Hetvenegyben ön akár már diplomás is lehetett volna, ehelyett alkalmi munkákból élt, és az olykor Kulcsár Ferenc szekrényében lakó Varga Imrével csavarogtak, csajoztak, buliztak. Nehéz önt elképzelnem beatnikként.
A Közgazdasági Főiskolt otthagytam, nem jártam be órákra, helyette olvastam. Úgy éreztem, önépítkezésemhez akkoriban erre nagyobb szükségem volt. Miután leérettségiztem, tudatosan elutasítottam a szülői támogatást, önálló szerettem volna lenni. Elmentem a magyar étterembe pincérnek, de korábban dolgoztam az útkaparóknál, és életem egy szakaszában voltam traktorkabinfestő betanított munkás is. A fizikai munkával és munkások között töltött időszakot önépítkezésem szempontjából nagyon fontosnak tartom. Nagyon sokat megtudtam önmagamról és a társadalomról. Ami a csavargásokat illeti, a hippik térhódítása előtt mi voltunk a beatnemzedék utolsó hazai hulláma. Persze, a szocialista Csehszlovákiában nem lehetett kerouaci léptékű csavargásokra gondolni. Pozsonyból Galántára, Dunaszerdahelyre jártunk, csak hogy ismerkedjünk, vagy megigyunk egy sört. Az már a csavargások csavargása volt, ha vonatok vécéjében és stoppal az ember leutazott a gombaszögi kulturális rendezvényre.

Hogyan lett hontalan?
Miután az Irodalmi Szemléből felsőbb nyomásra távoznom kellett, évekig szabadúszó író voltam. Több együttható is szerepet játszott abban, hogy 1986-ban visszaköltöztem Magyarországra. Az itteni közeg élhetetlenné vált számomra. Áttelepülésem után az ideiglenes tartózkodási engedélyemben születési és lakhelyemként Budapest szerepelt, az állampolgárság rovatban viszont az, hogy hontalan. Ezt utóbb le is fénymásoltam, és elraktam.

Abban ez időszakban a szocialista tábor országai között nem volt olyan egyszerű a migráció. Önnek hogy sikerült ezt megoldani?
Névházasság útján. Abban az időben ez a magyarországi ifjak körében egy bevett jövedelemforrás volt. Előfordult, hogy reggelente az én szobámból egy másik nő, a „névfeleségem” szobájából egy másik férfi jött ki. Drágám, bemutatom meg férjem/feleségem! – élcelődtünk gyakorta. Sajnálatos, hogy ennek a szociológiai jelenségnek mindmáig sem az irodalmi, sem a filmes feldolgozása nem történt meg. Én sem írtam róla. Későn érő típus vagyok. Lehet, hogy még nem érett meg bennem a téma…

Budapestről – több lakás és nő után – 2005-ben visszatért a szlovák fővárosba, és újabb családot alapított. Kislányuk, Anna hároméves. Ön hatvan. Elképzelhető, hogy az esküvőjén már nem tud ott lenni. Ezt hogyan éli meg?
Zsuzsával erről sokat beszélgettünk, igen, elképzelhető, hogy nem fogom tudni felnevelni, és akkor számára ez egy többletterhet jelent. Lehet még hátra két évem, öt évem, tíz évem, húsz évem, ezt nem tudni. Sokan letagadják a korukat. Én nem. Én szeretek hatvanéves lenni, és amikor ötven voltam, ötvenéves is szerettem lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha megérném a hetvenet, azt is szeretni fogom. Ugyanakkor kegyes hozzám a sors, mert vannak felnőtt gyerekeim, négy unokám – egy fiú és három lány –, és itt van Anna. Így a gyermekek fejlődését nagyapai és apai dimenzióban is meg tudom élni. Megadatott nekem az a kegy, hogy újra tanúja lehetek az emberi értelem nyiladozásának, az emberi beszéd kibontakozása csodájának. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ha majd felnő, azt mondhassa, érdemes volt idős apa gyermekeként is a világra születnem.

A mi Tóth Lászlónk 1967-ben költőként kezdte pályafutását, de szépirodalmi munkássága – ide értve műfordítói ténykedését is – mellett a (cseh)szlovákiai magyarság félmúltjának fáradhatatlan kérdezőjévé lett. Írt színház- és művelődéstörténetet, interjúköteteket, kéziratos hagyatékokat tárt fel és gondozott, szerkesztett folyóiratokat és könyveket. Csütörtökön mutatták be 34., ill. 35. önálló kötetét. Az egyszemélyes irodalmi intézménnyel kisebb városi könyvtárakat megszégyenítő állományú dunaszerdahelyi könyvtárszobájában beszélgettünk.

Fülszöveg- és hátlapéletrajzaiban az szerepel: Budapesten született, gyermekkorát viszont Izsán töltötte. Amikor pedig 1986-ban visszatelepült Magyarországra, egy darabig hivatalosan hontalan volt. Bevezetésképpen oldjuk fel ezt a kettősséget!

Édesanyám és édesapám is tősgyökeres izsai volt, budapestiekké a történelem tette őket. Édesapám a Felvidék visszacsatolása után csak Budapesten jutott munkához, édesanyám pedig úgy döntött, inkább megy a magyar fővárosba feleségül Varga Gézához, mint deportáltnak Csehországba, hiszen a mi családunkat is vinni akarták oda. Talán ezért van, hogy szülőföldtudatomat, honosságérzetemet is ez a kettősség határozza meg. A Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom–Budapest négyszögben nekem mindegy, hol élek, mindenütt otthon érzem magam, ahogy ez a térség is egy volt, egység volt egykor. És az itt élő emberek tehetnek a legkevésbé arról, hogy határokat húztak közénk, vagy ha úgy tetszik, közém és közém.

Azt mondta, édesapját Varga Gézának hívták.

Az izsai általános iskolát még Varga László hagyta el 1964-ben, a komáromi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola padjaiba pedig már bizonyos Tóth László ült be. Mindkettő én vagyok. Ötéves koromban édesapám meghalt. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy öt évvel később nevelőapát kaptam anyámtól, aki aztán örökbe fogadott, s új családot és családnevet adományozott nekem.

Milyen hatással volt ez kamaszkori, formálódó identitására?

Örültem, hogy újból volt (s máig van) apám nekem is, akinek a nevét viselem, viselhetem. És meg kell mondjam, attól kezdve új identitásom is támadt, s többé nem Varga László néven voltam önazonos.

Gyermekként milyen könyvek kerültek a kezébe, miket olvasott szívesen?

Jóllehet gyermekkönyvekre, mesekötetekre nem emlékszem, kiskamaszként Verne, Cooper, Jókai, Mikszáth biztosan ott van a sor elején. Tizenkét-tizenhárom évesen aztán Az ember tragédiája is a kezembe került, melyen becsülettel végig is küzdöttem magam. Persze, igazából semmit nem fogtam föl mélyebb értelméből, és úgy olvastam, mint egy kalandregényt. És egyszeriben valami ismeretlen, izgalmas titok kezdett odaszögezni hozzá, ami azóta is a vonzásában tart. Szüleimnek – főleg apám révén, aki elsőgenerációs értelmiségi: tanító volt Izsán, s később, mellette, anyám is az: óvónő lett – már volt némi házikönyvtáruk, elsősorban a Csehszlovákiai Magyar Könyvbarátok Körének kötetei, de például kezdettől fogva járatták az Irodalmi Szemlét is. Ennek segítségével kerültem később kapcsolatba a csehszlovákiai magyar és bizonyos mértékben az élő világirodalommal is.

Középiskolai évei hogyan befolyásolták íróvá érését? Erről a periódusról nem írt visszaemlékező jellegű műveiben.

Vannak élményeim, melyekhez csak évek-évtizedek múltán tudok visszatalálni a rögzítés, az elrendezés szándékával. Az 1960-as években voltam komáromi gimnazista, s bár az egykori bencés szellemiségnek ekkor már nyoma se volt ez intézményben, az azonban ténynek számított, hogy folyosói tablóiról szélesebb, csehszlovákiai magyar viszonylatban ismert, fontos emberek néztek vissza ránk (az iskola egykori tanáraként Turczel Lajos, hajdani érettségizőiként pedig Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Koncsol László, mások), s azt is érzékeltük, hogy tanáraink jelentős része valóban jól felkészült, kiváló ember és pedagógus volt (osztályfőnököm, Czókoly Béla nevét említhetném mindenekelőtt, de, érdekesség, hogy a későbbi kiváló Jókai- és Komárom-kutató, Szénássy Zoltán, vagy majdani Madách Kiadó-beli kollégám, F. Kováts Piroska, jeles műfordítónk is a tanárom volt. De hogy meg is írjam őket, ahhoz fel kéne még nőnöm hozzájuk.

A komáromi matematika-fizika tagozatos osztályból a pozsonyi Közgazdasági Főiskolára került, melynek aztán rövid úton búcsút is intett? Miért?

Pedagóguscsalád sarjaként nekem is a pedagóguspálya – illetve Nyitra – volt előírva, ám én – ekkor már éledeztek írói és világmegváltói ambícióim, pozsonyi lapokat ostromoltam küldeményeimmel, s 1967-ben az Új Ifjúság is bemutatott – mindenáron Pozsonyba akartam kerülni. Ehhez volt jó ugródeszka a Közgazdasági Főiskola, ahova annak idején – ellentétben a Komenský Egyetemmel – simán be lehetett kerüli. S nekem pedig nem is volt más tervem vele, mint elkerülni otthonról.

A főiskolán azonban nem telepedett meg…

Ugyan, mi közöm lehetett a közgazdaságtanhoz, pláne a tudományos szocializmushoz?! Sokkal jobban érdekelt, hogy ki is valójában, illetve ki is lehet az a Tóth László, aki én voltam. Tizenkilenc-húsz évesen azután habzsolni kezdtem az életet, hajtottak a belső igényeim, űzött a tudásszomjam, s napokon, éjjeleken keresztül csak olvastam: előttem volt az egész világirodalom (beleértve a klasszikus és a kortársi magyart is).

Miért nem próbált meg átlépni magyar szakra?

Annyi mindennel, annyi ismeretlennel voltam elfoglalva, hogy nem ismertem föl a rendszerezett tudás jelentőségét. Ennek persze később eléggé éreztem is a hiányát, de akkoriban a mindenfelől rám zúduló új eltakarta az ismeretrendszerek fontosságát.

1971-ben jelent meg jelenleg harmincöt önálló kötete közül az első. Akkoriban jóval nehezebb volt elérni egy könyv kiadását, mint jelenleg. Az Ön első közlése és első kötete között azonban viszonylag rövid idő telt el.

Nekem szerencsém volt idősebb nemzedéktársaimhoz képest. Keszeli Feri, Mikola Anikó, Mészáros Karcsi és a többiek már a hatvanas évek első felében elkezdték közölni írásaikat, és lírai antológiához csak 1970-ben, prózaihoz 1972-ben, tehát hat–tíz éves publikációs tevékenység után jutottak. Nekem országos lapban az első közlésem 1967-ben jelent meg, és 1970-ben az Egyszemű éjszaka már tőlem hozta a legnagyobb terjedelmű anyagot, s az antológia összeállítója, Tőzsér Árpád kötetcímül is az én egyik metaforámat választotta. S a következő évben már az első kötetem, A hangok utánzata is megjelenhetett, vagyis valóban jó rajtot vehettem.

Ekkor már a konszolidáció éveit írták, ez nem befolyásolta a kötet kiadását?

Ebben is szerencsém volt, ugyanis a konszolidátorok – a kezdeti gyors „takarítás” után – igazából csak a hetvenes évek közepére jutottak el teljes szélességben és mélységben a csehszlovákiai magyar térfélre. Biztos vagyok benne, hogy nemzedékem antológiái vagy első köteteink ekkor már aligha jelenhettek volna meg.

Milyen volt az antológiájuk, illetve a kötete fogadtatása?

Az Egyszemű éjszakáé viharos, még le is „havaseszűek” és „féltalyigásoztak” bennünket, ami – mert ránk irányította a figyelmet – megint csak a javunkra vált. Ami engem illet, a kritika – a későbbiekben is – kiemelten foglalkozott velem, s kedvezően értékeltek Magyarországon is.

Azok számára, akik nem éltek a konszolidáció Csehszlovákiájában, nehezen elképzelhető, milyen volt akkoriban a (csehszlovákiai magyar) irodalmi élet? Volt egyáltalán?

Mi legalábbis, nemzedéktársaimmal – s néhány előttünk járóval: Tőzsérrel, Duba Gyulával, Ozsvald Árpáddal szövetkezve – azon voltunk, hogy legyen. Valahol megírtam, hogy a csehszlovákiai magyar író az időben vasárnapi író volt. Ha jött az ihlet, írt, ha nem jött az ihlet, nem írt.

Baj, hogy valaki nem írt akkor, amikor nem volt mit?

Az írás itt nem puszta manuális tevékenységként értendő, vagyis nem arra gondolok, hogy valaki a nap huszonnégy órájából tizenkettőt üljön az íróasztalánál, és írja a verseit vagy a regényeit. Az irodalom, az irodalomban való lét számomra állandó készenlétet jelent: írónak lenni szerintem napi huszonnégy órás készenlét. Ilyen értelemben (is) szerettük volna kicsit irodalmibbá tenni a csehszlovákiai magyar irodalmat. Nagyon fontos volt számomra, s annak tartom ma is, hogy másokkal szemben támasztott elvárásainkat a magunkkal szembeni igényesség előzze meg.

Egyik, az Irodalmi Szemlét köszöntő évfordulós írásában úgy fogalmazott, hogy „irodalmi süvölvényként” – Tőzsér Árpád, Koncsol László, Zalabai Zsigmond örökébe lépve került Duba Gyula mellé a laphoz. Hogyan működött akkoriban a szerkesztőség?

Kezdjük azzal, hogy akkor volt még klasszikus értelemben, a szó műhely jellegének értelmében vett szerkesztőség, ma már nincs. Én 1975-től 1981-ig dolgoztam a Szemlében, Pozsony belvárosában. Igen jellemzőnek tartom az akkori viszonyokra, hogy ha valaki munkanapon, délidőben végigsétált a Mihálykapu utcán, mondjuk a Széplak utcától a Gorkij utcáig, biztos lehetett abban, hogy röpke egy óra alatt találkozhat a fél csehszlovákiai magyar irodalommal. E szűk térben zsúfolódott össze ugyanis a Hét, az Irodalmi Szemle, a Madách Könyvkiadó és az Új Szó, s „népességünk” jó része vagy ezeken a helyeken dolgozott, vagy ezekre a helyekre tartott kézirat-elhelyezés vagy honorárium-felvétel végett, netán éppen unalmában. Nagy beszélgetésekre, szellemmozgató, elmepallérozó vitákra emlékszem ezekből az időkből; órákat töltöttünk el egy-egy kézirat, sőt néha egy-egy kéziratoldal fölött. Számomra a szerkesztés is bizonyos értelemben ugyanolyan alkotó munka volt, mint az írás, s a mai napig az. Mondom ezt anélkül, hogy azoknak az íróknak a fényében kívánnék sütkérezni, akikkel szerkesztőként együtt dolgoznom adatott. Szerkesztőnek lenni szerintem kicsit annyi, mint időnként más írók bőrébe, műveibe belebújni. S ha nem venni észre, hogy egy jól működő szerkezetben, helyesen hangzó mondatban ott vagyunk – akár írónk első visszaigazolójaként is –, akkor jó munkát végeztünk.

E rendkívül termékeny alkotó periódus idején azonban „elfogyott ön körül a levegő”, felsőbb nyomásra távoznia kellett az irodalmi laptól. Kétgyermekes családapaként hogyan élte meg ezt az alkotóilag és egzisztenciálisan egyaránt nehéz időszakot?

Nehezen. Már 1990-ben, rögtön a rendszerváltás elején megkérdeztem valakitől, aki jelentékeny szerepben asszisztált a konszolidáció elmélyüléséhez, hogy miért adta a nevét ehhez, ahhoz, amikor megtehette volna, hogy kimarad ebből-abból, azt válaszolta, értsem meg, neki akkor volt egy kisgyereke. Mire én azt feleltem, hogy nekem kettő volt. S bár arról nem mindig voltak elképzeléseim, hogy az adott helyzetben mit kell tennem, azzal azonban mindig tisztában voltam, hogy mit nem. Persze, én is megkötöttem a magam apró kompromisszumait, de mindig ügyeltem arra, hogy reggel még a tükörbe tudjak nézni, és azonos maradjak önmagammal. S amikor kellett, kiléptem. Előbb az Irodalmi Szemléből. Azután az országból is.

Igen, tudvalevő, hogy 1986-ban, családját itt hagyva, visszament Magyarországra. Majd’ 40 évesen könnyű volt beilleszkedni a megváltozott viszonyok közé?

Azt terveztük akkori családommal, hogy előbb kimegyek én, s megteremtve hozzá a feltételeket, családegyesítés címén majd jönnek utánam. Mire azonban ezzel megvoltam, már nem volt kinek utánam jönnie. De ez már egy másik történet. A lényeg: valahogy sikerült lakáshoz, munkahely(ek)hez, kiadói szerződésekhez jutnom, ezzel nem volt gond. Nagyobb gondot jelentett, hogy pályatársaim – közülük nem egyet barátomnak hittem –, akik, míg határon túli író voltam, a tenyerükön hordoztak, odakerülve közéjük a vetélytársuknak kezdtek tekinteni, aki előlük veszi el a publikációs lehetőségeket, munkahelyi székeket. Meg hát az első időben hontalannak lenni se volt leányálom, annyi szent. Aztán ez is elmúlt, s végül is sikerült elég sokat és sokfélét összedolgoznom, s viszonylag fontos dolgokban, plánumokban – lap- és kiadóalapításokban, alapítványtevésekben, különféle programszervezésekben is részt vehettem. Engem soha nem érdekelt semmi annyira, mint ami nincs, mint amit meg kellett csinálni. És hát persze sűrűn írtam, könyv- és levéltároztam is közben, amennyi csak belefért. Padlóig nyomtam a gázt.

Csütörtökön mutatták be 34. és 35. önálló kötetét. Éveinek számára átvetítve ez durván azt jelenti, hogy születésétől fogva kétévente látott napvilágot egy saját kötete. Emellett közel negyven kötetet szerkesztett, illetve rendezett sajtó alá, műfordításköteteinek száma tucatnyira tehető. És három-négy éve újból itt él Szlovákiában…

Igen, megint fordult egyet az életem. Új családom támadt itt, s korábbi gyermekeim, unokáim is közelebb vannak így. Előbb Pozsonyban telepedtem le – magyar állampolgárként –, s lassan másfél éve (újból) Dunaszerdahelyen élek, élünk feleségemmel, hároméves kislányunkkal. Meg kell mondjam azonban, a visszailleszkedés ide már jóval nehezebb, mint annak idején, Magyarországra kerülve, az ottani beilleszkedés volt. Még ha sokan talán valóban örülnek is, hogy újból itt vagyok. De érzem, érzékelem, más világ ez már, mint amit annak idején megtanultam. (És valószínűleg mi is mások lettünk azóta.) S hát meg kellene tanulnom ezt az új világot is, és újra meg kellene tanulnom magunkat is. Csak félő, nem vagyok már hozzá elég fiatal, s elég rugalmas.