Szombaton – idén nem először, és nem utoljára – újfent urnákhoz járulhat a szlovákiai választópolgár, nehogy a novemberben esedékes önkormányzati választásig kijöjjön a gyakorlatból. Bár a tavalyi esztendő három választásának öt fordulóját idén szerencsére nem fogjuk megközelíteni – az államfő- és a megyei választás esetében is kétséges a két forduló létjogosultsága, mindez a választási rendszer egységesítéséért kiált –, de a Szabadság és Szolidaritás kezdeményezésével egyetértő 368 ezer polgártársunk akaratából a tervezett két nap helyett hármon adhatjuk le a voksunkat valami mellett vagy ellen.
Ami azonban e legutóbbi népszavazás kapcsán történt/történik, inkább a népszavazás intézménye lejáratásának tekinthető. Szlovákiában eddig egy – az Európai Unióhoz való csatlakozást kimondó – népszavazás volt érvényes, az is csekély többséggel. Az eddigi tíz népszavazási kísérlettel jobbára e legdemokratikusabb választási forma ellen kondicionálták a szavazópolgárokat. Általában azzal, hogy hülyeségeket kérdeztek (volna) – olyan gazdasági vagy biztonságpolitikai kérdéseket, melyekre az átlag szavazópolgár még megfelelő információk birtokában sem adhat kvalifikált választ; 1999-ben Slota és Mečiar pedig a kisebbségi nyelvhasználatot is népszavazással szabályozta volna, csak Rudolf Schuster akkori államfőn múlott, hogy ezt nem írta ki. 1997-ben pedig a hatalom ocsmány módon meghiúsította a népszavazást. Az akkori belügyminiszternek, Gustáv Krajčinak a mečiari amnesztia biztosított büntetlenséget ezért a bűncselekményért. Még ha a szombaton megválaszolandó hat kérdés némelyike legitimnek is tekinthető, visszatetsző a körülötte folytatott parlamenti szájtépés, a kisgyerekes megyek-nem megyek, ahogy az is, hogy a pártok arra buzdítják szavazóikat, ne gyakorolják állampolgári jogukat. A kezdeményező SaS-t pedig joggal sújthatja szimpatizánsai bírálata amiatt, hogy a körzeti bizottságokba és az Országos Választási Bizottságba sem delegálták tagjaikat, kihátrálva önnön kezdeményezésük mögül, mintegy cserbenhagyva azokat, akik aláírtak nekik.
Annak tudatában, hogy az Alkotmány hibája miatt nem egyértelmű, kötelező érvényű-e a népszavazás végeredménye, nehéz bárkit is motiválni a részvételre, de ne feledjük: népszavazás lesz, ha elmegyünk, ha nem. A tervezett 7 224 000 eurót – a mi adóinkból – akkor is elköltik rá, ha szombaton mindenki szüretel, krumplit ás, vagy tüntetőleg otthon marad. Ezért érdemesebb lenne elmenni.
2010. szeptember 16. 14:00
Egy intézmény lejáratása
2009. december 05. 06:59
Öt éve történt...
Így is lehetett volna:
De így sikerült:
Akkoriban ezt írtuk róla. Most mondhatnánk ilyeneket, hogy Nem feledünk!, meg hasonlók, de én legfeljebb egy Emlékezzünk!-et tudnék kipréselni magamból ez ötödik évforduló alkalmából. Nem lettem sem magyarabb, sem kevésbé magyar attól, hogy nincs kettős állampolgárságom – amit tkp. nem is akartam –, és ők sem lettek azok. Nem öltök ma fekete ruhát, nem gyújtok gyertyát stb. Viszont az MSZP-SZDSZ-kampányt 5 év távlatából is rendkívül visszataszítónak tartom. Ennyi.
2008. december 05. 06:40
Na mi történt 4 éve, gyerekek?
Bingó, akkor volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. A következő napon írtam ezt a kommentárt, ami eddig nem volt fent a blogon, mert... (hosszú, annak a periódusnak az írásai nem, vagy nem úgy kerültek fel).
Ma is felkelt a nap, pedig vasárnap este sok magyar érez(het)te úgy államhatáron belül és túl: vége a világnak. Ugyan Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezető-helyettese a közszolgálati televízió választási stúdiójában az igenek győzelméről beszélt, ami statisztikailag igaz, ám a határon túli magyarok számára mindez sovány vigasz. Ha a világnak nem is lett vége, az mindenképpen bizonyos, új időszámítás kezdődik a magyar-magyar kapcsolatokban. Az "anyaország" ugyanis most egyértelműen tudtunkra adta: nem kér belőlünk.
Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között - ugyan nem sokkal, de - többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az "igen", és mit a "nem", ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. Így talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá.
Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében. Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke - a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével - a "nem" mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jöttmentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd - sokadszor - rólunk, de nélkülünk döntöttek. Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar-magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük?
"Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafiságot. Köszönöm Magyarországnak" - mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük.
Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között - ugyan nem sokkal, de - többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az "igen", és mit a "nem", ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. Így talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá.
Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében. Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke - a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével - a "nem" mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jöttmentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd - sokadszor - rólunk, de nélkülünk döntöttek. Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar-magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük?
"Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafiságot. Köszönöm Magyarországnak" - mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük.
Ugye, hogy semmi sem változott azóta magyar-magyarilag?! És egész jól megvagyunk kettős állampolgárság nélkül.
Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.
Utolsó kommentek