Tegnap az egyik pozsonyi alapiskolában – stílszerűen – a vuvuzela hangjaira fejezték be az iskolaévet. A diákoknak és a tanároknak megkezdődött a jól megérdemelt két hónapos pihenés. Szokás pedig, hogy félévkor és az év végén az oktatási miniszter megkönnyíti egy-egy osztályfőnök dolgát, és a kiválasztott iskolákban kiosztja a bizonyítványokat.

E szokásnak megközelítőleg annyi értelme van, mint annak, hogy az amerikai elnök hálaadáskor megkegyelmez egy pulykának – egy kisdiák vélhetően nem látja át a kormányzati struktúrát, s benne az oktatási miniszter helyét és szerepét, így ez a gesztus leginkább a mindenkori tárcavezető láttatását szolgálja, de legalább nem kártékony, és a költségvetést sem terheli meg. Ján Mikolaj, az oktatási tárca Szlovák Nemzeti Párt által delegált vezetője tegnap – rövid távon bizonyosan, hosszú távon is remélhetőleg – utolszor osztott bizonyítványokat. A bizonyítványosztás kapcsán elmondta, a minisztériumot konszolidált formában adja át utódának, a kormányprogram oktatással kapcsolatos fejezetét sikerült teljesíteni. Ha a tanulók teljesítményéhez hasonlóan a miniszterét is osztályozni kellene, nem állna bukásra, sőt, kis jóindulattal akár egy erős közepessel is kihúzhatná, hiszen részben sikerült módosítania a felsőoktatási törvényt, sikerült nyélbe ütnie a felsőoktatási intézmények besorolását, elfogadtatni a pedagógusok jogállásáról szóló törvényt, és – ami a legfontosabb – elfogadtatni az új közoktatási törvényt. Igaz, ez utóbbi fejetlenül, kaotikusan történt, a reformtankönyvek éveket késtek, a pedagógustársadalmat nem készítették fel ilyen átfogó változásra, és a "nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal" elvét követve a tankönyvpiac ostoba és antidemokratikus centralizációjával egyben korlátozták is a tanárok lehetőségeit. Így itt feltétlenül "utómunka" vár a következő tárcavezetőre, tovább fokozva a bizonytalanságot abban az ágazatban, mely közvetve és közvetlenül érinti az egész társadalmat, hisz gyereke/unokája/pedagógus ismerőse a lakosság többségének van.

De nem ez Ján Mikolaj főbűne, hanem az, hogy – miként pártbeli elődje, Eva Slavkovská Vladimír Mečiar harmadik, és feltehetően utolsó kormányában – az oktatási minisztériumot a magyar kisebbség identitása elleni szisztematikus harc fegyverként kezelte. Szlovák földrajzi neveket íratott a magyar gyerekek tankönyveibe, folyamatosan a szlovákórák számának emelésével riogatott, egyfajta új alternatív oktatási modell rémképével. A magyar iskolákat az Állami Tanfelügyelettel akarta csicskáztatni, egy-egy Tesztelés 9 vagy érettségi értékelése kapcsán soha nem mulasztotta el, hogy belerúgjon a magyar iskolákba. Megszólalásait nem egyszer a legteljesebb abszurditás jellemezte, egy alkalommal azért kárhoztatta a magyar diákokat, mert azok nem szlovákul gondolkodnak. Így vélhetően sem a szülők, sem a pedagógusok nem fognak bánkódni amiatt, hogy június 12-én a választók kibuktatták őt az oktatási minisztériumból. Ez esetben azonban – szerencsére – a bukást nem követi évismétlés.