tg-ltatsthtetet-06-01

Ma 9 órára sajtótájékoztatót hívott össze a Szlovák Nemzeti Párt, melyen annak elnöke, Ján Slota az Országos Rendőr-főkapitányság munkáját fogja értékelni. Megteheti, hiszen egy politikus arról beszél, amiről akar, és olyan nyilvánosság előtt, amekkora kíváncsi rá, főként, ha olyan széles látókörű személyről van szó, aki a hippológia területén épp oly otthonossággal mozog, mint a női frizurákén.

A Jaroslav Spišiak vezette rendőrség pedig egyébként is szálka a nemzeti vezető szemében, nem véletlen, hogy a 2006-os koalíciós tárgyalások során az SNS követelte a leghangosabban, hogy távozzon az országos rendőrfőkapitány első helyettesének posztjáról. Slotáék ellenzékbe kerülése óta egyik kedvenc témája lett a rendőrség, érdekes, hogy kormányzati pozícióból messze nem tanúsítottak ekkora érdeklődést a belügy iránt, holott államtitkáruk is volt ebben a minisztériumban, akit jobban ismerünk hazafias CD-je, mint államférfiúi munkássága kapcsán. De vajon véletlen lehet-e, hogy Slotáék akkor zúdítanak újabb bírálatözönt a rendőrségre, amikor Igor Štefanov, a párt miniszter korában elkövetett bűncselekményekkel gyanúsított képviselője másik vonalon igyekszik lehallgatási botrányt kreálni, és azt nagy erőkkel tematizálni, újabban már egy miniszter, Nagy József nevét is bedobva?

Mi ez az egész, miért éppen Štefanov, és miért pont most? Az exminiszter március közepén hozakodott elő azzal, hogy Daniel Lipšic belügyminiszter tudtával negyven képviselőt, valamint újságírókat hallgatnak le. Ez a képviselők közel harmada, ha igaz lenne, az a hazai parlamenti demokrácia végét jelentené, de az embernek kételyei támadnak, ha egy ilyen bombasztikus hírt az jelent be, akit azzal gyanúsítanak, hogy az elmúlt kormányzati ciklus egyik legnagyobb közpénzlenyúlásánál asszisztált. A Štefanov-offenzíva egyelőre sikeres, hisz több tucat – kormánypárti és ellenzéki – politikus nyilatkozik, kétkedik, cáfol, háborodik fel, nyugtalankodik, egyelőre anélkül, hogy akár egy árva bizonyítékot is láttak – illetve hallottak – volna erről, csupán Štefanov úri becsületszavára hagyatkoznak. Így előbb azt kellene hitelt érdemlően megállapítani, egyáltalán van-e lehallgatási botrány. Szlovákiában két testület hallgathat le, a Szlovák Információs Szolgálat és a rendőrség, az egyéb, erre jogosult társszervek számára is ezek végzik a lehallgatásokat. Az SNS valószínűleg rendőrségi lehallgatásra gyanakszik, ezért veszi elő újra és újra az egyenruhásokat (a testülethez kötődő párt gyalulása járulékos haszon a nemzeti orientáltságú választókért folytatott harcban).

Ha össze kellene foglalni a hazai politikuslehallgatási botrányokat Ladislav Hudektől Pavol Ruskóig, arra nem lenne elegendő a rendelkezésünkre álló terjedelem, így az sem lenne meglepő fordulat, ha kiderülne, hogy valami igazság van a dologban. De akkor vélemények helyett tényeket kellene prezentálniuk a politikusoknak, azok pedig egyelőre hiányoznak.

Várhatóan a napokban kitoloncolják Szlovákiából Vologyimir Jegorovot, akit az egyik legerősebb szlovák–ukrán szervezett bűnözői csoport vezetőjének tartanak. Jegorov 2002-től élvezi az állam vendégszeretetét. 2006-ban lélegzetvételnyi időre kiléphetett a börtön kapuján, de ott letartóztatási parancsot lóbáló kommandósok várták, és kis rendőrségi kitérővel visszavitték a rácsok mögé. S bár nem jogerősen bűnösnek találták őt és csoportját öt gyilkosságban, a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette az életfogytiglani szabadságvesztést kimondó ítéletet, így az állítólagos keresztapát csak bűncselekményből származó jövedelem legalizálásában találták bűnösnek. Mivel az emiatt kiszabott négy évet már – kétszeresen is – letöltötte a vizsgálati fogságban, szabadon távozhatott volna, ha a börtönben töltött évek alatt úti okmányai nem vesztették volna érvényességüket. Így az idegenrendészet Szlovákiában illegálisan tartózkodó személyként elméletileg még 180 napig fogva tarthatja. Ez idő alatt vagy elő tudnak húzni ellene egy újabb vádemelési javaslatot egy új ügyben, vagy az adminisztratív döntést követően tevőlegesen is sor kerül a kitoloncolására, és Vologya az ukrán határon túlról integethet a pozsonyi bíróságoknak. Ha pedig egyszer valaki Ukrajnába kerül, afelett már szlovák törvényszék nehezen fog ítélkezni. Ismerjük a Ducký-gyilkossággal vádolt állítólagos ukrán bérgyilkos, Oleg T. esetét, aki védője útján megüzente, hogy mivel rossz körülmények között él, nincs pénze Pozsonyba utazni, oszt’ jó napot. Még szerencse, hogy Jegorov nem szlovák állampolgár, így határon kívülre helyezésével megszűnik problémaként létezni a szlovák igazságszolgáltatás számára. (A rendvédelem számára nem biztos.) Ám a „bodzázásból” élő kigyúrt legények körében a külföldiek elenyésző kisebbséget alkotnak. Örülhetünk, mert bíróságaink mindent megtesznek az állampolgári jogok tiszteletben tartása végett: Róbert Okoličány egy sportmotorral jár a Specializált Büntetőbíróságra, mikor kedve tartja, vádlott-társai azonban nem minden esetben kísérik el, meghiúsítva a tárgyalásokat. Ugyancsak a levegőben lóg Branislav Adamčo életfogytiglani börtönbüntetése, František Salinger, a zsolnai boss is kis híján szabadlábra került, de ott a kerületi bíróság még időben felülbírálta a járásbíróság döntését, a Kassai II. Járásbíróság folyosóján pedig még mindig összefuthatunk azzal a bíróval, aki annak idején az egész Kolárik-csapatot szélnek eresztette.

Pár súlyos ügyet emeltünk ki, melyek valóban csak a jéghegy csúcsát jelentik. A hazai igazságszolgáltatás ramaty állapotát azonban hiba lenne Štefan Harabin, illetve a Fico-kormány nyakába varrni, bár az előbbinek – korábbi legfelsőbb bírósági elnökként – azért lehet némi „érdeme” a dolgok ilyetén alakulásában. A jog kikényszeríthetőségének bizonytalansága az állampolgárok igazságszolgáltatásba vetett bizalmát őrli fel, ezt pedig hosszú távon a jogállamiság minden vonatkozásában megsínyli. Az igazságszolgáltatási rendszer strukturális reformokért kiált, melyek végrehajtásához talán nem is elegendő egy kormányzati ciklus. Ezért lenne jó, ha az igazságszolgáltatás apolitikus volna, ahogy az az Alkotmány hetedik fejezetében írva vagyon. A szlovákiai rögvalóság azonban mást mutat.

Múlt csütörtökön került sor az egyik legjobb szlovák újságíró, Štefan Hríb Lámpa című műsorára a Joj plus csatornán. Az élő adás vendége Bugár Béla, Ján Figeľ, Richard Sulík és Ivan Mikloš volt. Ez utóbbi a miniszterelnök asszony helyett jött, aki az adás idején a miniszterelnöki hivatalt vette át elődjétől. A műsor sokadszorra jött össze, de ennek az információnak nem szükséges birtokában lennünk.
Az adás rendkívül kedélyes volt, Hríb Bugárt Bélának, Figeľt Jankonak, Sulíkot Rišonak, Miklošt pedig Ivannak szólította, és természetesen tegezte.

A Lampa egy rendhagyó műsor, ahogy a Pod lampou is az volt. Hríb pedig régóta a pályán van, a .týždeň és a Joj plus pedig sokadik állomáshelye. Valszeg jól ismeri a politikusokat.

A politikusok nagy része pedig az x-edik beszélgetés után felajánlja a tegeződést az újságírónak, mikor a pán predsedázás/pán poslanecozás, ill. a pán redaktorozás kezd kínos vagy uncsi lenni, és különben is, van akivel az ember heti kapcsolatban áll, sőt, nagyobb szerkesztőségekben némelyik kollégával nem beszélgetnek annyit, mint egyes politikusokkal.

Visszagondolok, amikor első munkahelyemen nagy lelkesedéssel egy interjút készítettem, a főnököm nem engedte adásba, mert tegeztem az interjúalanyt. Azt mondta, mi közszolgálati intézmény vagyunk, és ennek nem arról kell szólnia, hogy a riporter és az alany bratyizik. H………! - gondoltam magamban, de azért megpróbálkoztam: de hát a kereskedelmi rádiók… Azok kereskedelmi rádiók! - mondta ő, és lezártnak tekintette a vitát. Na de hát mért játsszuk, hogy magázódunk, ha közben tegeződünk?! - vívódott gyermeki lelkem. A beszélgetés egy irodalmárral készült, akkoriban még nem nagyon ismertem politikusokat, vagy akiket igen, azokkal sem tegeződtünk. Pályakezdő voltam, no.

A nyomtatott és online sajtóban aztán már könnyebben ment a dolog, az interjúkat tegeződve készítettem, és magázó formában írtam le.

Na de az alapkérdés: miért magázódjunk kifelé, ha közben tegeződünk?

Talán mert a nézőt, olvasót kurvára nem érdekli, hogy úgy egyébként milyen személyes kapcsolatban vagyunk az adott politikussal. A magázás távolságtartóbbnak tűnik. Jankonak nevezni a negyedik legerősebb parlamenti párt elnökét és a kormány alelnökét már-már dehonesztáló, vagy humoros. Szal' én nem tudom, hogy jó ötlet-e egy politikai vitaműsorban vezető politikusokkal bratyizni a műsorvezetőknek. A csehszlovák viszonyban abszolút etalon Václav Moravec sem teszi, holott ő is biztosan sok politikust ismer. Inkább nem kéne. Vagy rosszul látom?

 

 

(Disclaimer: rohadtul el vagyok maradva mindennel.) Hétfőn elmaradt egy bírósági tárgyalás. Ettől még egy olvasó sem tépi fel az ereit, pláne szerdán, de az elmúlt napokban rohadtul nem tudtuk megírni. De ha elkezdjük sorolni a vádlottakat, minden szervezett bűnözés iránt érdeklődő feinschmecker csettint  nyelvével. Šani és Borža… Ebből mindenki tudja, hogy a kassai szervezett bűnözés nem Kollárik-féle szárnyának aktőreiről lesz szó.

E sorok rójának nincs bátyja. Ezért az oviban mindig irigyelte azokat, akik egy eldönthetetlen vita végén azt tudták mondani, hogy: akkor megver a bátyám. Nos, ugyanez a felnőtteknél is működik. Ki merne bántani valakit, aki azt mondhatja: akkor hívom a bátyámat, aki nem más, mint a jelenleg jogerős életfogytiglani börtönbüntetését töltő Alojz Kromka, alias Lojzo Čistič, Mikuláš Černák, a Capo di tutti Capi, és úgy általában a szlovák alvilág Nr. 1. bérgyilkosa, a legfőbb takarító, akinek az a kézjegye, hogy két kezében két pisztollyal végzi ki áldozatait? No, hát ki az a hülye, aki a homokozóban elvenné Ján Kromka kisautóját? Volt ilyen, ám esetükben fordítva sült el a dolog, Ján Kromkának nem a kisautóját, hanem az életét vették el, azért, mert Alojzot nem találták.

Kromka - valószínűleg Černák megbízásából - 1997 szeptemberében egy kassai benzinkúton le akarta lőni Róbert Holubot egy motorról, de fegyver csütörtököt mondott. Holub erre nagyon morcos lett, és megüzente Kromkának, hogy kiírtja az egész családját. Kromka figyelmeztette testvéreit, hogy ne nagyon járjanak ki, de Jánt Peter Klešč kicsalta,  Holub, Fabo, Dušan Borženský, Alexander Horváth megkötözte, brutálisan megkínozták, majd fejbe lőtték. Mindenki egyszer. A tetemet felgyújtották.

Holubnak ez nem volt elég, és engedélyt kért Černáktól Kromka kilövésére. Ám a fiú megszívta. Tudjuk, mit történt.

Nem sokkal később Ladislav Badó,  Slavomír Surový és Karol Szatmáry társaságában Kromka felkereste Holub testvérét, Jozefet. Az azonban kiugrott az ablakon és elszaladt. A Ján Kromkát lépre csaló Klešč nem volt ilyen szerencsés, őt egy gatyában lőtték szét, három pisztolyból.

Fabo és Holub már nem érték meg a földi igazságszolgáltatást, ahogy Szatmáry sem. Horváth tolószékben ül, Eperjesen egy éjszaka gerincen találták.  Hétfőn a még élők sorsáról kellett volna dönteni, de nem jelentek meg a tanúk. Különös… Ami érthetetlen, hogy Ladislav Badó és   Slavomír Surový miért védekezhet szabadlábon. Elvégre nem csokit loptak a boltból.