Tegnap a Selye Egyetemen jártunk. Nem tudósítani akarunk az oktatási intézmény ötéves fennállása alkalmából szervezett rendezvényről, az már lement a híradóban, aki pedig nem látta, elolvashatja az Új Szóban, vagy éppen a bummon (maga a főszerkesztő képviselte a portált). E helyen - szokás szerint - csak pár fragmentumra szorítkoznánk.
Albert Sándornak - minden vélt és valós hibája ellenére elévülhetetlen érdemei vannak a Selye Egyetem létbe beszélése és üzemeltetése terén.
Már megint lelepleztek egy emléktáblát, sőt, ma egyszerre kettőt. Ehhez értünk mi, szlovákiai magyarok. Jó, hogy egy kopjafát nem avattunk fel rögvest.
Ivan Gašparovič meglepően békülékeny hangnemű beszédet mondott. Mint ha nem az az ember állt volna ma az SJE pulpitusán, aki nem is olyan rég nem írta alá a közoktatási törvényt. Mintha nem is az az ember beszélt volna mézesmázosan, aki kb. két hete még azt böfögte: nincsenek magyar iskolák, csak szlovákok, ahol magyarul oktatnak. Ja, egy nemzet él itt, mi? Nem dőlünk be, seggfej!
A legmeglepőbb pedig Dušan Čaplovič volt, aki beszélye végén egy magyar mondattal próbálkozott. Nem mondom, aranyos gesztus, de: a pápa jobban beszél magyarul, pedig az nem él velünk egy országban... Másrészt meg, Dušan bácsi, hát nem maga mondta, hogy 50:50 százalékban kell magyarul/szlovákul oktatni a magyar iskolákban? Akkor meg mit bohóckodik itten? (Nem mindegy, hogy valamit elmondunk olyan helyen, ahol nincs ott a Markíza és a TA3, túlsúlyban van a magyar sajtó, akit csak az érdekel, mit mond Sólyom, megy max. egy miniinterjú a rektorral; viszonylag szűk körben, pár lelkes érdeklődőnek, vagy hogy valamivel telebasszuk a hírügynökségeket és mind a 4 tévét.)
Az egész ünnepség egyébként végtelenül protokolláris volt, és rendkívül unalmas. Mint általában az ilyen ünnepségek.
Öt év egy egyetem életében semmi. Mert a híres egyetemek nem ötévesek. De nyilván a Harvard is volt ötéves valamikor... Nem az a kérdés, hogy milyen volt ez az öt év, hanem hogy lesz-e következő ötven, száz.
Hogy sikerül-e az intézménynek levetkőzni az olcsó diplomagyári hírnevét.
Hogy megszűnik-e az az állapot, amikor két gimnazista így beszélget a Krusóban: ide, meg ide megy ide akarok menni, de ha nem vennének fel, azért beadtam a Selyére is.
Hogy el fog-e merni menni magyar szakra felvételizni olyan deák, aki a tollbamondás szövegét, mely szerint "báró Mednyászky Alajos", így értelmezi: "báró Mednyánszky, a Lajos".
És itt most egy hosszas fejtegetésnek kellene következni arról, hogy amikor Radnóti Miklós járt magyar-francia szakra, akkor négyen alkották az egész évfolyamot, 1996-ban pedig negyvenen. És hogy ne hasonlítgassuk magunkat a diplomák száma terén az USA-val, mert ott a két éves rendőrképző is felsőfokú végzettségnek minősül, míg nálunk a neve rendőr szakközép..., de ezt most nem írjuk meg.
Albert Sándornak - minden vélt és valós hibája ellenére elévülhetetlen érdemei vannak a Selye Egyetem létbe beszélése és üzemeltetése terén.
Már megint lelepleztek egy emléktáblát, sőt, ma egyszerre kettőt. Ehhez értünk mi, szlovákiai magyarok. Jó, hogy egy kopjafát nem avattunk fel rögvest.
Ivan Gašparovič meglepően békülékeny hangnemű beszédet mondott. Mint ha nem az az ember állt volna ma az SJE pulpitusán, aki nem is olyan rég nem írta alá a közoktatási törvényt. Mintha nem is az az ember beszélt volna mézesmázosan, aki kb. két hete még azt böfögte: nincsenek magyar iskolák, csak szlovákok, ahol magyarul oktatnak. Ja, egy nemzet él itt, mi? Nem dőlünk be, seggfej!
A legmeglepőbb pedig Dušan Čaplovič volt, aki beszélye végén egy magyar mondattal próbálkozott. Nem mondom, aranyos gesztus, de: a pápa jobban beszél magyarul, pedig az nem él velünk egy országban... Másrészt meg, Dušan bácsi, hát nem maga mondta, hogy 50:50 százalékban kell magyarul/szlovákul oktatni a magyar iskolákban? Akkor meg mit bohóckodik itten? (Nem mindegy, hogy valamit elmondunk olyan helyen, ahol nincs ott a Markíza és a TA3, túlsúlyban van a magyar sajtó, akit csak az érdekel, mit mond Sólyom, megy max. egy miniinterjú a rektorral; viszonylag szűk körben, pár lelkes érdeklődőnek, vagy hogy valamivel telebasszuk a hírügynökségeket és mind a 4 tévét.)
Az egész ünnepség egyébként végtelenül protokolláris volt, és rendkívül unalmas. Mint általában az ilyen ünnepségek.
Öt év egy egyetem életében semmi. Mert a híres egyetemek nem ötévesek. De nyilván a Harvard is volt ötéves valamikor... Nem az a kérdés, hogy milyen volt ez az öt év, hanem hogy lesz-e következő ötven, száz.
Hogy sikerül-e az intézménynek levetkőzni az olcsó diplomagyári hírnevét.
Hogy megszűnik-e az az állapot, amikor két gimnazista így beszélget a Krusóban: ide, meg ide megy ide akarok menni, de ha nem vennének fel, azért beadtam a Selyére is.
Hogy el fog-e merni menni magyar szakra felvételizni olyan deák, aki a tollbamondás szövegét, mely szerint "báró Mednyászky Alajos", így értelmezi: "báró Mednyánszky, a Lajos".
És itt most egy hosszas fejtegetésnek kellene következni arról, hogy amikor Radnóti Miklós járt magyar-francia szakra, akkor négyen alkották az egész évfolyamot, 1996-ban pedig negyvenen. És hogy ne hasonlítgassuk magunkat a diplomák száma terén az USA-val, mert ott a két éves rendőrképző is felsőfokú végzettségnek minősül, míg nálunk a neve rendőr szakközép..., de ezt most nem írjuk meg.
Itt egy videó is az aktusról, az elején reklám van.
-----------------------
Más. Nem akarok emiatt külön posztot. Nézem tegnap este a Kék fényt, Olajos Gergő kérdez Bencze József országos rendőrfőkapitánytól. A kérdés így kezdődik: Ha jól tudom...
Hát bazmeg, ha te kiállsz élő adásba, akkor ne úgy kérdezz, hogy "ha jól tudom", hanem tudd jól. Minden második héten visszasírom M. Kisst.
Utolsó kommentek