tg-ltatsthtetet-06-01

Veszélyes precedenst teremtett kedden a Besztercebányai Kerületi Bíróság, amikor fellebbviteli eljárás keretében helyben hagyta a Besztercebányai Járásbíróság korábbi ítéletét, kimondva, a szélsőséges Szlovák Testvériség vezetőjeként elhíresült Marián Kotleba - jelenleg a Mi Szlovákiánk Néppárt elnöke - nem követett el bűncselekményt, amikor 2009-ben, a megyei választási kampányban azt írta szórólapjára: „nem csak a cigány paraziták igazságtalan előnyeit szüntetem meg“.

Az ítélet - bár Szlovákiában a korábbi esetekben hozott döntések nem bírnak jogforrás jelleggel - felbátoríthatja a hazai szélsőségeseket: nyugodtan lehet parazitázni, vagy esetleg erősebb jelzőkkel illetni a számukra nem kívánatos kisebbséget, a Büntető Törvénykönyv vonatkozó, 423. §-a legalábbis hézagos, egy jó ügyvéddel, liberális bíróság előtt egy kiadós cigányozás/magyarozás/zsidózás stb. még a véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik. A jogszabály szerint, aki egy nemzetet, annak nyelvét, egy fajt vagy etnikai csoportot, vagy emberek egy csoportját a meggyőződése vagy annak hiánya miatt nyilvánosan gyaláz, egy évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható. A büntetési tétel minősített esetben három évre is felkúszhat. A besztercebányai bíróság jogértelmezése szerint ezt nem meríti ki az, ha a cigányokra azt mondja valaki, hogy paraziták.

Az elmúlt négy év során a gyűlöletbeszéd kormányzati szintű támogatást kapott, hol kimódoltabban - a Smer hungarofób retorikájával -, hol egészen alpári formában - a Szlovák Nemzeti Párt magyarokat, romákat egyaránt ostorozó dörgedelmei által - mérgezve a társadalmi légkört, rombolva a békés egymás mellett élés esélyeit, defenzívába kényszerítve a kisebbségeket, megnehezítve a társadalmi párbeszédet. Az, hogy mindez a legmagasabb szinten megtörténhetett, bátorítást jelentett az alacsonyabb szintű hőzöngőknek is.
A liberális demokrácia egyik alapértéke a szólás szabadsága. Ám egyértelmű határt kell(ene) szabni a gyűlöletbeszéd és a szólás szabadsága között. Tegnap a kormányhivatalban nagy csinnadrattával ismertették egy roma felzárkóztatási program eredményeit.

A rendezvényen jelen volt Iveta Radičová kormányfő, Rudolf Chmel miniszterelnök-helyettes, Lucia Nicholsonová szociális ügyi államtitkár és még sokan mások. Remélem, legalább a kávészünetben erről is szó esett.

Csak a kisebbségi kompromisszum a jó kompromisszum – a Koalíciós Tanács keddi ülését követően biztosak lehetünk benne, hogy ezt még a koalíciós „jószlovákok” is így gondolják. Első körben a Kereszténydemokrata Mozgalom ellenállásán elbukott a Most-Híd javaslata a hivatalos nyelvhasználati küszöb 20-ról 10 százalékra való csökkentését illetően.

A Szabadság és Szolidaritás álláspontja – mint magyarkérdésekben korábban is – nem egyértelmű, az opportunista Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió pedig valószínűleg örül, hogy a kereszténydemokraták elviszik a balhét, és még legalább a hétvégéig várhatnak azzal, hogy terítsék lapjaikat; mindenesetre, ha Bugár Béla pártelnöknek tárgyalnia kell velük a javaslat támogatásáról, ez azt jelzi, ők sem lelkesednek feltétlenül koalíciós partnerük ötletéért. És jelenleg ők jelentik az alternatívát Ficóval, Slotával (Mečiarral?) szemben...
A Most-Híd egyelőre bizakodó, a törvényhozás márciusi ülésén már tárgyalni szeretnének a kisebbségi nyelvtörvényről, kérdés, hogy lesz-e hozzá politikai akarat. Mint a nyelvtörvény módosítása kapcsán az álláspontját négyszer megváltoztató párt elnökétől, Bugár Bélától megtudtuk, akkor nem volt; s az elért eredményt igyekeztek sikerként kommunikálni, feledve a választások előtti-körüli legényes hetykeségüket, mely szerint csak a bírságok eltörlése az elfogadható megoldás. Végül – a Nemzeti Színház előadásának szünetében – nekik kellett visszakozniuk, az egyeztetés, a kompromisszumkészség, így a demokrácia diadalaként prezentálva a megegyezést, és a bírságokat.
A (rendszerváltás óta hozott számtalan) kisebbségi kompromisszum után most többségi kompromisszumra lenne szükség, ráadásul egy szimbolikus jelentőségű törvény esetében, mellyel a szlovákok nem vesztenének semmit. A nyelvhasználati küszöb persze jó, hogy van, ami a hivatali írásbeli érintkezést, az utcanévtáblákat, az önkormányzati ülések nyelvét stb. illeti, ugyanakkor tipikus szlovákiai félmegoldás, mert az erről szóló törvény egy más helyen azt is kimondja, hogy az állam- vagy közigazgatási dolgozó nem köteles ismerni a kisebbségi nyelvet, és nem úgy tűnik, hogy ezen változtatni kívánnának. Azaz a kisebbséginek vagy szerencséje van, és olyan hivatalnokra akad, aki ismeri a kisebbségi nyelvet, vagy – küszöb ide vagy oda – beszélhet szlovákul.
A Most-Híd kisebbségi kérdésekben eddig elért eredményeit látva jogosan lehetnek kétségeink Rudolf Chmel kétoldalú tárgyalásainak sikerét illetően. Félő, hogy a koalíciós „jószlovákok” sem fogják (akarni) megérteni, miről szól a nyelvhasználati küszöb intézménye, vagy ha igen, akkor sem fogják támogatni, azt gondolva: kompromisszumot kötni a kisebbségeknek kell.

Daniel Lipšic belügyminiszter megvalósította elődje, Robert Kaliňák tervét, és növelte a rendőri jelenlétet a szegregált romatelepek környékén. Az intézkedés a kormányzati ciklusokon átívelő tervezés szép példája. A belügyminiszter lépése megosztotta a társadalmat, romákat, nem romákat, szakértőket egyaránt, s valószínűleg a rendőröket is (csak ők hivatalból nem nyilatkozhatnak, de az jelez valamit, hogy a romatelepi szolgálatra nem jelentkeztek önként tömegek, hanem átvezényléssel kellett feltölteni a keretet – s így is csak félig sikerült –, bár ez egy fegyveres testületnél standardnak mondható megoldás).

Az előkészületeket már Kaliňák is megtette, amikor a vasúti rendőrségről szóló törvény módosításába – mely az állami rendőrséggel való összevonást mondja ki – elhelyezett egy apró módosítást, mely akkor csaknem teljes egészében elkerülte a sajtó figyelmét. A jogszabály 40 § 6. bekezdését úgy módosította, hogy a tanulmányok folytatása miatt tartalékos állományba került rendőrök tanulmányaik befejezése után miniszteri utasításra legfeljebb 12 hónapra egy meghatározott egységhez vezényelhetők. Ez a módosítás lehetővé tette, hogy az iskolapadból egyenesen a péró mellé vezényelhessék az állományt. Ezúttal azonban nemcsak a szegregált romatelepek vidékén fokozták a rendőri jelenlétet, hanem erre egy komplex átszervezés részeként került sor, melynek keretében határrendészet és a vasúti rendőrséget is integrálják. Azaz: (vélhetően) kevesebb rendőr lesz a vasútállomásokon, vonatokon, és a határon.

A belügyminiszter lépését bírálók elsősorban azt kifogásolták, hogy lépése nem kínál rendszerszerű megoldást a romaproblémára, és az egész cigányságot állítja be bűnözőként azáltal, hogy lakhelyük környékén fokozza a rendőri jelenlétet. S a legmodernebb fegyverzettel felszerelt taktikai egységek a gettók közelében valóban kelthetik azt a látszatot, hogy a belügy a cigánybűnözés ellen indul harcba. Ilyen pedig nincs. Pápay Tibor rémuralma idején sem cikkeztek arról a lapok, hogy Dunaszerdahely környékén elharapózott a magyarbűnözés, pedig Papa Joe csatlósai olyannyira magyarok voltak, hogy némelyikük az államnyelvvel is hadilábon állt. Mikuláš Černák alvilági országlása alatt sem írták, hogy a Breznóbányai járásban – utóbb Besztercebánya megyében, majd a további területeken, ahol „Miki“ átvette a hatalmat – elharapózott a szlovákbűnözés. Tény azonban, hogy a szegregált romatelepek környékén bizonyos – elsősorban vagyon elleni – bűnözési formák gyakoribbak, mint az ország más részein, s ezekkel egy átlagos körzeti rendőrőrs, melyhez több község is tartozik, nehezen tudja felvenni a harcot. Ráadásul a kis értékű lopásokat szabálysértési eljárás keretében vizsgálják, az elkövetőknek általában nincs pénzük a bírság megtérítésére, az aktahalom növekszik, a bűn folyamatosan következmények nélkül marad, mely további elkövetésre buzdít... S az emberjogi harcosok jeremiádjai mellett gyakran elvész a szegregált romatelepek környékén megromlott biztonsági helyzet szenvedő alanyainak hangja, pedig ők is adófizető állampolgárok, így joggal várják el, hogy az állam épp úgy szavatolja élet- és vagyonbiztonságukat, mint a Pozsony belvárosában élőknek. Ez eddig csak papíron valósult meg. Lipšic végre tett valamit ezekért az emberekért is.

Nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani – érvel Rejtő Jenő szimpatikus hőse, Fülig Jimmy egy verekedést követően. És ez Lipšic megoldási javaslatának problémája is. A rendőrség állománya körülbelül 20 ezer főből áll. Nem vezényelhet minden péró mellé készenléti egységeket, így az általa készített bűnözési térképet pirossal jelzett gócpontjait aligha tudják megfelelő rendőri erővel lefedni.

A másik dolog meg, hogy a szegregált romatelepek problémája korántsem csak biztonsági probléma. Szociális, oktatási, gazdasági, egészségügyi probléma is, mely a belügyminisztérium hatáskörében nem orvosolható, a többi tárca meg egyelőre nem nagyon igyekszik, hogy hasonlóan erélyes lépésekre szánja el magát, vagy nem vesz tudomást a problémáról, vagy konzerválja a jelenlegi állapotot. Kormányzati szintű komplex romastratégiának meg se híre, se hamva, pedig abból a pénzből, melyet a rendszerváltás óta romaügyi konferenciákon kaviáros szendvicsre fordítottak, tán egy közösségi központot is fel lehetett volna húzni, mondjuk a Dúsa utcában. De csak félmegoldások vannak.

Ezt a posztot 2005. december 6-án írtam. A fene gondolta, hogy 2011-ben, a Franciaországot Magyarországra, Francois Grosdidiert pedig Szalai Annamáriára cserélve újra aktuális lesz.

Rapzene a parlamentben

„Miközben ütöttem a zsarut,  fegyver kattanását hallottam / A fegyver elsült, de nem talált el / Megfordultam, ott állt a spanom, fegyverrel a kezében / Lelőtte a zsernyákot, aki most halott ember / Én azt mondtam, gyerünk, itt az idő, hogy lelépjünk.“

A fenti idézet az 1996. szeptember 13-án tragikus körülmények közt – három tüdő- és egy fejlövés következtében – meghalt amerikai rapper, Tupac Amaru Shakur Violent című számából származik. A szöveget többen vélhetően erőszakosnak tartják. Az is. Akkor tiltsuk be! – vágná rá azonnal francia politikusok egy csoportja.

E sorok írója az emberek azon népes csoportjához tartozik, mely a politikusok túlnyomó többségét léhűtő szarjankónak tartja, így mindig örül, ha a célcsoport valamelyik tagja kiröhögteti magát egy-egy nevetséges megnyilvánulásával. Ez a hét is jól indult, több kereskedelmi rádióállomás is bemondta, Franciaországban fellépnének a rapzene ellen. Francois Grosdidier, a Népi Mozgalom uniója parlamenti képviselője és 152 társa, illetve 49 szenátor parlamenti indítványban kérte az igazságügyi minisztériumot a „gyűlöletet keltő” rapénekesek és együttesek elleni fellépésre. Néhány populista politikus egyenesen azt állította, hogy a rapzene felelős a külvárosi zavargásokért. Dominique de Villepin miniszterelnök – belügyminiszterként maga is indított eljárásokat gyűlöletkeltés címen rapegyüttesek ellen – szerint is fel kell lépni „az erőszakos líra ellen”.

Nagyon helyes! Javaslom továbbá a miniszterelnök úrnak, hogy ne csak a rapperek ellen lépjenek fel! Tiltsák be a Szophoklész nevű brutális tollnokot is, mivel Antigoné c. drámájában egy fiatal lány egy sziklabörtönben végzi életét, embertelen körülmények között. Vagy ott van az a Shakespeare nevezetű. Ugyan ő sem rappel, de Titus Andronicus című tragédiájában Demetriust és Chiront bizony feltálalják Saturninus császárnak, és nejének, Tamorának. Hát normális, aki ilyesmit leír? Ugye, nem?!

E két fenti példa nyilván túlzás, legalább olyan nevetséges, mint a francia „államférfiak” javaslata.

A rapzene alapvetően erőszakos. A gettóból jött, ahol már csak ilyen az élet. Ha ez eddig nem tűnt fel senkinek, az elég gáz. Viszont néhány könnyűzenei előadónak olyan mozgósító erőt tulajdonítani, mely városnegyedeket borítana lángba, erős túlzás. A francia rapelőadók tán maguk is örülnének, ha ekkora hatalommal bírnának...

Követhetsz  Twitteren is.

Ezt a posztot 2005. december 6-án írtam. A fene gondoltam, hogy 2011-ben, a Franciaországot Magyarországra, Francois Grosdidiert pedig Szalai Annamáriára cserélve újra aktuális lesz.

Rapzene a parlamentben

„Miközben ütöttem a zsarut,  fegyver kattanását hallottam / A fegyver elsült, de nem talált el / Megfordultam, ott állt a spanom, fegyverrel a kezében / Lelőtte a zsernyákot, aki most halott ember / Én azt mondtam, gyerünk, itt az idő, hogy lelépjünk.“

A fenti idézet az 1996. szeptember 13-án tragikus körülmények közt – három tüdő- és egy fejlövés következtében – meghalt amerikai rapper, Tupac Amaru Shakur Violent című számából származik. A szöveget többen vélhetően erőszakosnak tartják. Az is. Akkor tiltsuk be! – vágná rá azonnal francia politikusok egy csoportja.

E sorok írója az emberek azon népes csoportjához tartozik, mely a politikusok túlnyomó többségét léhűtő szarjankónak tartja, így mindig örül, ha a célcsoport valamelyik tagja kiröhögteti magát egy-egy nevetséges megnyilvánulásával. Ez a hét is jól indult, több kereskedelmi rádióállomás is bemondta, Franciaországban fellépnének a rapzene ellen. Francois Grosdidier, a Népi Mozgalom uniója parlamenti képviselője és 152 társa, illetve 49 szenátor parlamenti indítványban kérte az igazságügyi minisztériumot a „gyűlöletet keltő” rapénekesek és együttesek elleni fellépésre. Néhány populista politikus egyenesen azt állította, hogy a rapzene felelős a külvárosi zavargásokért. Dominique de Villepin miniszterelnök – belügyminiszterként maga is indított eljárásokat gyűlöletkeltés címen rapegyüttesek ellen – szerint is fel kell lépni „az erőszakos líra ellen”.

Nagyon helyes! Javaslom továbbá a miniszterelnök úrnak, hogy ne csak a rapperek ellen lépjenek fel! Tiltsák be a Szophoklész nevű brutális tollnokot is, mivel Antigoné c. drámájában egy fiatal lány egy sziklabörtönben végzi életét, embertelen körülmények között. Vagy ott van az a Shakespeare nevezetű. Ugyan ő sem rappel, de Titus Andronicus című tragédiájában Demetriust és Chiront bizony feltálalják Saturninus császárnak, és nejének, Tamorának. Hát normális, aki ilyesmit leír? Ugye, nem?!

E két fenti példa nyilván túlzás, legalább olyan nevetséges, mint a francia „államférfiak” javaslata.

A rapzene alapvetően erőszakos. A gettóból jött, ahol már csak ilyen az élet. Ha ez eddig nem tűnt fel senkinek, az elég gáz. Viszont néhány könnyűzenei előadónak olyan mozgósító erőt tulajdonítani, mely városnegyedeket borítana lángba, erős túlzás. A francia rapelőadók tán maguk is örülnének, ha ekkora hatalommal bírnának...