Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Három közlekedési glossza

Az 572-es út, közismertebb nevén a régi vagy felső-csallóközi út elég szar hely reggelente, hisz az a régió - a szoftvermérnököktől a kőművesekig -, amely nem a 63-ason támadja a fővárost délről, innen áramlik be. Erre csatlakozik az 510-es út, mely a Szenci járás nem sztrádán bemenő forgalmát nyeli el. Amikor Dunahidason (és nem Pozsonyhidason, kedves kollégák egy bizonyos portálnál) rá akarsz térni az 572-re, balra kell nézned, hogy előnyt adj. Nagy hiba, jobbra ugyanis egy kibaszott nagy kátyú van, amit a legtöbb autós nem vesz észre, és ezerrel belehajt.

Ha tovább autózunk a belváros felé, és nem Püspökinek, hanem Vereknyének tartunk, és átkelünk a sok kellemes emléket idéző Kis-Duna felett, legyünk óvatosak. A képen jelzett kereszteződésben ugyanis viszonylag sok teherautó fordul balra, mivel elég sok az építkezés a belső utcákban. Mi több, a kiskertövezetben akkora villák nőnek ki a földből, hogy azok mellett még Szabó "Selyealapítvány" Zoltán házikója is csak szerszámos bódé. (Holott ott elvben  csak kerti lakokat lehetne emelni, de hát az építési törvényt a területileg illetékes hivatalnokok láthatóan szabadon értelmezik.) A teherautó-sofőr azonban egy különös állatfaj, tudja, hogy nincs ellenség, főleg, ha pótkocsija van. A héten csak azért nem lettem ezen a helyen koccanássorozat részese, mert vidéki vagyok, és ismerem a követési távolság fogalmát.
A 63-as útról már sokszor sokat írtunk ebben a blogban. Ezúttal Tany községben végeznek földmunkákat, Pozsony felé haladva az út jobb oldalán. A földmunkás szakaszon 30 km/h-s sebességkorlátozást elrendelő tábla van. Ám a munkások gondolom, 3-kor letették  a lapátokat, a markológépből kivették a kulcsot, a helyi krimóban megálltak egy sörre, majd hazabicikliztek. A kurva 30-as tábla meg ott maradt. Erről a témáról már korábban is írtunk, de úgy látszik, a zsandárok nem olvasnak blogot. Szlovákiában a munkaidő 8 órás, így 16 órán át feleslegesen lassítják a forgalmat.


Bookmark and Share
0 Tovább

Mikulás Černák és a magyar maffia

Mikulás Černák e blog nagy kedvence, korábban, amíg a blogvezetés sokkal koncepciózusabb volt, rendszeresen írtunk róla,  sőt, egyszer még el is mentünk utána. Nos, a Capo di tutti Capi életfogytiglani börtönbüntetést kapott kedden, november 10-én. Az Eperjesi Járásbíróság hat gyilkosságban, és egy gyilkosság megrendelésében találta őt bűnösnek.

Mikuláš Černákról sokat írtak a napilapok a héten, annyit, hogy nem is linkelem a cikkeket, mert ha rámész bármelyik szlovák lap honlapjára, találsz cikket, fotót, videót kilószám. Egy videót azért beillesztünk.

Aki megbüntette Papa Joe-t
A bűnügyi tudósító kollégák iránti legteljesebb tiszteletemet fenntartva mondom, hogy Miki ügyének magyar vonatkozásai nem bizonyosan kellő mértékben bomlottak ki. Márpedig a felvidéki magyar olvasó(k egy jól körülhatárolható csoportja) különös típus: ami nem szlovmagy, azt könnyű szívvel leszarják. (Egy alkalommal arról írtam, hogy a Vágbesztercei Járásbíróság infrastruktúrája katasztrofális állapotban van, olyan szinten, hogy egy előzetesből bevitt fogoly kiugrott az ablakon, és elfutott, mert még rács sem volt rajta. Egy olvasó levelet írt, melyben ezt közölte: Kit érdekel? Pedig ez az egész hazai igazságügy és -szolgáltatás névjegye lehetne. De hát túlteng bennünk a regionális öntudat. Egy más alkalommal egy közép-szlovákiai körözés alá egy észlény azt írta: biztos, hogy itt kell keresni? Az ilyen csököttagyú barmokat az ember legszívesebben fejberúgná. Hát miért bazdmeg, a Besztercebánya megyében élő magyarokat nem veszélyezteti egy szökésben levő bűnöző? Attól, hogy szlovák vidékről szökött meg, másnap már Ipolynyéken lehet.)

Szóval, az emberek, akikkel beszélgettem, hajlamosak a Černák-ügyre úgy tekinteni, mint egy szlovák maffiaügyre, ennek függvényében nem is érdekli őket annyira. Legalább párszáz olvasómnak szeretném elmondani, hogy Miki komolyan beleszólt az általunk ismert magyar vonatkozású maffiaügyekbe, keleten és délen egyaránt. Ha arra a kérdésre keressük a választ, ki az, aki vigyázzba állította, és 5 millió koronára megbüntette a Papa Joeként megyeszerte rettegett Pápay Tibort, aki akkora menő volt, hogy a nyílt utcán gázolta el riválisát, és még át is tolatott rajta? - a válasz nem az, hogy ááááááááááá, ilyen ember nincs is, hanem az: a kedden életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélt Mikuláš Černák volt az.

Mikuláš Černák nagy stratéga volt. Az egykori buszsofőrből lett don ismerte és alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvét.

Vadkelet leigázása
A királyhelmeci és nagykaposi olvasók még emlékezhetnek Tóth Gyula (Gyuszi), és Muszka Péter nevére, noha az égbe rapid módon történő távozásuk már régen, még a vadmečiarizmus alatt történt.

Mivel a felvidéki magyarság egy kis közösség, és úgyis mindenkiről minden kiderül, elöljáróban szögezzük le, hogy Tóth Gyula e sorok írójának távoli rokona, de tekintve, hogy nem ismertem őt, ez semmiképp nem befolyásol abban, amit írok.

Tóth Gyula privatizált Helmecen egy kocsmát, ez lett a főhadiszállása, és Panda CBS (akkor még nem SBS-nek hívták, hanem civilno-bezpečnosťná službának) székhelye is. Mintegy egy év alatt száz egybenyakú legényt sikerült összetoboroznia, köztük volt rendőröket is. A városban és környékén mindent a Panda védett, ez azt jelentette, hogy minden vállalkozó, aki féltette az ingatlanját, és/vagy testi épségét, az nekik fizetett védelmi pénzt.

Tóth Gyula Pandája város volt a városban. Egy alkalommal felvette stoppoló unokatestvéremet is, aki majd összefosta magát, mikor a hatalmas fekete autó megállt neki, Gyulával, és két "pandáccsal", de nem merte azt mondani, hogy nem száll be. Elvitték őt az albérlete elé, ám közben Gyula egy nagyobb csoport cigányt látott közlekedni az utcán. Nagyobb csoportot annál, amit ő engedélyezett. Gyula ugyanis szétbaszott a helyi, ukrán alkohol- és cigarettacsempészetet előtte uraló magyar és gálszécsi szlovák cigány klánok között is. Meghagyta nekik, hogy ötösnél nagyobb csoportban nem járhatnak az utcán. Mintha a halára vált unokatesóm ott sem lett volna, azt mondta a sofőrjének, hogy: ha leraktátok a kocsit, ezeket rendezzétek el.

Tóth Gyula emberei éjszaka igazoltatták a városon áthaladó idegen rendszámú autókat, és aki nem tudott hitelt érdemlő magyarázattal szolgálni arra, hogy mit csinál ott, azt megverték.

Tóth Gyula 1997. május 20-án halt meg. Előtte már egyszer kergették őt az ukránok Helmecen. Ez volt az első szlovákiai reality show, nem a Big Brother. Aki járt már Királyhelmecen, az tudja, mi az a Furcsa. Egy teraszosan épített lakótelep, ahonnan teraszos jellege miatt nagyon jó a kilátás. Itt hajtották Gyuláékat, fényes délután, lövöldözve az autók és a szeméttárolók között. A rendőrség valahogy nem szállt ki, viszont az egész lakótelep az ablakból nézte, hogy mi történik.

Tóth Gyula autója mellett egy Ladát robbantottak fel, amelynek az ajtajában volt a robbanószerkezet, szögekkel és csavarokkal fokozva a hatást. A bombát távirányítással robbantotta fel Jano Šovčík, a szlovák alvilág közismert bérgyilkosa, akit Tichá smrť néven emlegetnek - Lojzo Čistič és Jozef Roháč kaliberű bérgyilkos (volt).

És hogy kerül a képbe Miki? A bombát a jelenleg legkörözöttebb szlovák bűnöző, a spanyol tengerpartot a szlovák zsandárok töketlensége miatt a csajával és gyermekével zavartalanul élvező Karol Mello, testévre, Ivan Mello, a kassai szervezett bűnözés jól ismert arca, Szatmáry Karcsi, és a már említett Csendes Halál dobta össze, történetesen Černák garázsában.

Černák úgy mozgatta a szálakat, hogy a hirtelen vezér nélkül maradt pandások azt hitték, főnökük nagykaposi riválisa, Muszka Péter rendelte meg a robbantást. Tóth temetésén a sír fölött bosszút esküdtek a bikanyakúak, és Muszka Péter napjai meg voltak számlálva. Csoportosan támadták hosszú fekete kocsisorokban Kapost, bementek a Muszka-érdekeltségű kocsmákba, és azt kiabálták: Muszka halott. Az ítéletet egy hónapnál kevesebb idő alatt végre is hajtották. Muszka holttestét a Liptószentmiklósi járásban találták meg. Nem ott ölték meg, csak odavitték, hogy akadályozzák a nyomozást.

A két kapitány nélkül maradt sereg aztán behódolt Mikuláš Černáknak. Később az uralmat - Černák helytartójaként - a hidasi gyermekgyilkosságból ismert, nem jogerősen szintén életfogytra ítélt Branislav Adamčo - ahogy a helyiek nevezték, az Adamčo-fiú - vette át. Most, hogy ő, Nikola Pajdics és Balogh "Jotyu" József az állam vendégszeretetét élvezik, nem tudom, aktuálisan ki az úr arrafelé.

Černák és Dunaszerdahely
Az Eperjesi Járásbíróság bűnösnek találta Mikuláš Černákot Sipos Milán és Potasch Emil meggyilkolásában. Van-e, ki e nevet nem ismeri, tehetném fel a kérdést dunaszerdahelyi olvasóimnak... Hát persze, Sipos Milánt, az egykori birkozóedzőt mindenki ismeri, hisz ő, és izomagyú legényei kezdték a maffkodást a régióban, de hogy a nem birkózó, erőszakos bűncselekmények miatt elítélt Pápay, aki annyira lecsúszott egzisztencia volt, hogy a börtön után még laknia sem volt hol, átveszi a helyét, eltöri a kezét, majd megöleti Černákkal, azt senki sem gondolta volna.

A Pápay-klán 49 vállalkozástól szedett védelmi pénzt fénykorában a könyvelésük alapján.

Hol is kezdjük, igazából vagy könyvet kellene erről írni, vagy megvárni, míg Jaroslav Spišiak megjelenteti az emlékiratait.

Szorítkozzunk a tényekre. Siposék pénztárosa a Keco becenevű Kovács Tibor volt, aki egy péncélajtós, rácsos házban lakott, és a "családból" csak öt embernek volt szabad bejárása hozzá.
Egy nap felhívta őt Kis Cine, akinek a fejét a virágtartóban találták meg - de ez még akkor volt, amikor a nyakán volt neki, hogy megy hozzá, engedje őt be. Nem tudták, hogy két kapura játszik, és a Pápay-csapatnak elkötelezettebb. Kovács felhívta Sátor Lajost, hogy mi a faszt csináljon, Lajos azt mondta, semmit, ő majd megy, és elrendezi. Kovács nem fogadta meg a tanácsát, és kinyitotta az ajtót. Ám Kis Cine mögött ott állt Csémi Mihály, aki rögvest bele is lőtt egy tárat.

Csémi Černák seregében végezte, beceneve Mišo Maďar volt, és összekötőként szolgált Pápay és Miki között.

Sipos akkor követett el hibát, amikor Kis Cinét nem büntette meg azért, mert vállon lőtte a később a garázssoron géppisztolysorozattal kivégzett Vida Tamást, a legnagyobb szlovákiai magyar olajszőkítőt, a szerdahelyi maffia közgazdászát, aki Szemion Mogiljeviccsel, Szeva bával is tartotta a kapcsolatot. Akkor egy ejnye-bejnyével megúszta, és ez lett belőle.

Később, mikor Pápay már nagyon nyeregben volt, saját biliárdszalonjában eltörette Sipos kezét, Szerencsésre, Sátorra és Szamaránszkyra pedig az Écsi Béla vezette csapat lőtt rá. Szerencsés és Szamaránszky megsérült.

Trencsénbe, majd Magyarországra menekültek. Innen tervezték az ellentámadást. Sipos tudta, hogy egykori birkózótanítványa, Csémi Mihály Černáknak dolgozik.
Azt nem tudta a magyarországi száműzetésben a realitásérzéket némileg elvesztett, és rosszul tájékozott/tájékoztatott egykori boss, hogy volt tanítványa ölte meg a pénztárosát, csak Kis Cine szerepéről tudott az esetben. Ezért Csémit kérte meg, hogy közvetítsen neki egy találkozót Černákkal. Csémi azonban elárulta őt, az Security 3 irodájában Černák mellett Pápay is várta egykori főnökét. A bíróság szerint Černák ölte meg őket. Ő maga azt vallotta, hogy már halottak voltak, mikor az irodájába ért. Mindenesetre Pápaynak ötmillió koronás pénzbírságot kellett fizetnie a nagyfőnöknek, azért, mert ennyi gondot okozott neki. Sipos, és sofőrje Potasch Emil holttestét 2005-ben találták meg, akkor, amikor Besztercebánya és Zsolna megyében részben Jaroslav Spišiaknak köszönhetően a "nagy ásatások" voltak. Akkoriban a Szervezett Bűnözés Elleni Hivatal egy közelebbről meg nem nevezetett "bűnbánó" vallomásának köszönhetően több hullát is kiásott. Ezek a hullák tanúskodtak Černák ellen.

Egy gyors epilógus:
Kis Cine nem volt egy jellemóriás. Amikor Sátorék megkeresték, hogy vagy ő hal meg, vagy Csémi, az utóbbit választotta. Sipos elárulójával géppisztolysorozat végzett Dunaszerdahelyen. Kedves katonája holttestét Miki Černák is lejött megnézni, holott 1 négyzetméterre 10 rendőr is jutott.
Kiscinét elvitték a nagyszombati rendőrök. Ám pechjére ezek álrendőrök voltak, Peter Havaši (ma már ő sincs köztünk) emberei, és elvesztette a fejét.
Aztán volt a tízes gyilkosság, ezt már a kisgyerekek is tudják, hisz a Miletič-piacon meg lehetett venni DVD-n.

A kártyaszalonból Écsi Béla valahogy korábban távozott. 2003 márciusában Vereknyén lelőtték a sofőrjét, ő maga pedig eltűnt.

Eltűntek a Raisz-fiúk is, akik a régi csallóközi úton vaskereszttel gyászolt Szamaránszky "Paprika" Árpáddal egyetemben a Fontánáért a törvényszék elé álltak, sikertelenül.

Sátor Lajos családjával Budapesten él. Kedves magyar rendőr bácsik, ha véletlenül olvassátok ezt a blogot, valamit megpróbálhatnátok tenni.


Bookmark and Share

Követhetsz  Twitteren is.

0 Tovább

Megfejtettük Dag Danis titkát

Nemcsak e sorok íróját, de például a Paraméter vagy a Komáromi blog szerzőit is foglalkoztatja, hogy a Pravda vezető kommentátora, Dag Danis miért hülye, és egy normális véleményeket is közlő lapba miért ír magyarellenes faszságokat. A minap egy pospolitosťos tudósítást írtam, amikor megvilágosodtam.

Nézzük csak meg e két acélos tekintetű férfiút. Ő Dag Daniš, a Pravda nacionalista kommentátora.

Ő pedig Marián Kotleba, a Szlovák Testvériség guruja.



Ha  Photoshopban nálam jártasabb olvasóim leveszik (ko)Kotlebáról a bajuszt, ill.  gárdista (nem magyar!) sapkát tesznek Danišra - ahogy a székely mondja: megsapkázzák -, rájöhetünk, hogy a két személy voltaképpen egy.
Most már csak azt kellene ellenőrizni, hogy voltak-e Daniš-kommentárok az idő alatt, mikor Kotleba a sitten ült.


0 Tovább

Harmadszor A kettézárt faluról avagy Ez is én voltam egykor

Most, hogy a könyv németül is megjelent, eszembe jutott, hogy megjelenése után én is írtam róla a(z akkor még A3 formátumú) Vasárnapban. A régi számítógépemen meg is találtam a cikket. Persze, ma már másként írnám meg, de 2000-ben így írtam meg. Mivel ma is vállalhatónak tartom, a nyilvánvaló hibák kiküszöbölése után közreadom itt is (a nyilvánvaló tévedéseimet []-ben jelzem), hátha valakit érdekel. „Azóta minden más lett, és jót csak a változás tett”

Zelei Miklós : A kettézárt falu
Az Európa Könyvkiadó reprezentatív drámakötetek kiadásába kezdett. Igényes kiállítással, jó minőségű papíron adják közre a XX. század nagy drámaíróinak életművét. A közép-európai abszurdot kedvelők nagy örömére a közelmúltban Slawomir Mrożek tíz drámáját is kiadták e sorozatban. A kötetben – a szerzőt méltán híressé tevő Tangó mellett – helyet kapott a Ház a határon (Dom na granicy 1967) c. műve is, melyet a szerző eredetileg nem színpadra szánt. Azonos című elbeszélését dolgozta át forgatókönyvnek, filmes-televíziós változatnak. „Talán megfelel színházi adaptációnak is, ha a társulat színházon kívüli eszközöket is alkalmaz, hogy sikeresen átültethető lehessen a mai valóságba” – ezzel a kísérőszöveggel indítja útjára az alkotója a szövegét.

Hogy miért hozom fel a hazájába való visszatérése óta még inkább kultikussá vált író művét egy szlovákiai magyar témájú dokumentumkötet kapcsán? Mrożek e drámája (?) különösen abszurd. Történik ugyanis, hogy a békésen vacsorázó családhoz két diplomata állít be, s közlik, hogy a nagyhatalmak döntése értelmében a határ ezentúl az ő házuk kellős közepén fog húzódni. A döntés előtt érthetetlenül álló család élete egy pillanat alatt pokollá változik: saját házukon belül ezentúl csak útlevéllel közlekedhetnek, a nagymama életét géppisztolysorozat oltja ki, mert útlevél nélkül akar átmenni a másik zónában lévő szekrényhez ...

A recenzens zavarban van. A Vasárnap bizonyosan eljut Nagyszelmencre is. Mit gondolnak vajon az ottani olvasók, akik e cikkből szereznek tudomást Mrożek művéről? Nagyszelmenc község életében hasonló tragédia játszódott le. A ma szlovák-ukrán ( egykor csehszlovák-szovjet) határ menti települést – szintén nagyhatalmi döntés értelmében – drótkerítés szeli ketté. Nagyszelmenc a szlovák, Kisszelmenc az ukrán államhoz tartozik. Erről a nem mindennapian képtelen, ennek ellenére évtizedek óta tartó állapotról írt dokumentumregényt Zelei Miklós.

Az 52 éves szegedi [nem szegedi, hanem akkor szegedi lapokba is publikáló] szerző költőként kezdte pályafutását, de írt elbeszéléseket és riportkönyveket is, többek közt a magyarországi politikai foglyok elmegyógyintézeti kényszergyógykezeléséről. Tudomásom szerint jelenleg a Délmagyarország c. Csongrád megyei napilap munkatársa [És még sok minden más, a szerző szabadfoglalkozású.].


Zelei 1994–ben kezdte meg kutatásait, az első interjúkat Nagyszelmencen, majd Kisszelmencen készítette. Interjúalanyai közül többen már nem érhették meg a kötet megjelenését. Ez is jelzi, kutatásait talán még idejében kezdte, de nem kezdhette eléggé korán. A rendszerváltozás előtt ez ugyanis meglehetősen kényes téma volt. S a szlovákiai magyar „pezsgő” szellemi életet is minősíti, hogy egy szegedi [nem szegedi!] újságíró dolgozza fel ezt a történetet ...

A szerző a falubeliekkel készített interjúk mellett Beregszászon a Kárpátaljai Állami Levéltárban is kutatott két alkalommal, 1995 novemberében és 1996 októberében. Az itt fellelt dokumentumokból, a környékbeliek vallomásaiból, valamint levélközlésekből áll össze a 278 oldalas kötet. Írója a dokumentumregény minősítéssel látja el. A valódi közép-kelet-európai non-fiction regényhez nem tartozik tartalom jegyzék, folyamatosan követik egymást a szövegek, szinte hömpölyög az irdatlan kettézártság-szövegszövedék, magával ragadva az olvasót. Magántörténelmek szilánkjaiból, sorstöredékekből/tört sorsokból, egyéni szögesdrót-interpretációkból van összeállóban a kettézárt falu-diskurzus. Remek olvasati lehetőségeket kínál fel az ínyenc olvasó számára, bár bevallom, ezt a Kettézárt falu c. szöveget nehéz „csak szövegként” kezelnem, mivel a község apám szülőfalujától csak néhány kilométerre fekszik.

Bizonyosan kijelenthetem, a könyv nem könnyű olvasmány. Magán hordozza az elmúlt évtizedek s tűnt diktatúrák minden abszurdságát, embertelenségét és logikátlan hatalmi döntések sokaságát, s mindezek az itt élők magánéletében váltak (véresen) valóra.

Számomra a kötet talán legmegrázóbb szövege a következő : „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, és mindig Ungváron laktam.” . Így szól brutálisan bele a nagypolitika, a nagyhatalmi érdek a kisemberek életébe. S vajon hány Ortutay Elemér él köztünk ?

Sok hasonló történet tárul fel Zelei Miklós nagyszerű könyvének hasábjain. A szerző idézi Nagyszelmenc község krónikáját, melyből megtudhatjuk, hogy 1990. szeptember 9-én nagy esemény történt a faluban, mivel „megengedték a lakosságnak, hogy átlátogasson a rokonokhoz Palágykomorócra, búcsúra és templomszentelésre. Ruszkánál volt az átkelés, de így is rengetegen mentek. Negyven év után beleegyeztek, hogy egymás nyakába boruljon rokon, szomszéd, ismerős.” Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A terror által összetartott szovjet birodalom atomjaira hullott szét, a két „testvérnemzet” frigyéből keletkezett Csehszlovákia is a múlté már, csak a drótsövény maradt meg Szelmencen keresztül. Meddig még? – kérdezhetik a szögesdrót két oldalán élők, kérdezheti minden normális gondolkodású ember.

A könyvet, melyet Filep Tamás Gusztáv szerkesztett, Adolf Buitenhuis fényképei illusztrálják.
(Zelei Miklós : A kettézárt falu. Ister Kiadó, Budapest, 2000. 278 oldal, 1300 Ft)

0 Tovább

Még egyszer A kettézárt faluról - interjú

Amikor a szerző 2005-ben Pozsonyban járt, interjút készítettem vele. Ezen a blogon is olvasható, de ki emlékszik már 2005-ös dolgokra, ezért kicsit leporoltuk. 

A vasfüggöny ugyan lehullt 1989 után, ám egy darabja ott maradt Nagyszelmenc és Kisszelmenc között. Zelei Miklós tizenegy éve látta először a szlovák-ukrán határon kettészakított falut, s azóta küzd, hogy ez a századunkban abszurdnak számító állapot megszűnjön. A kettézárt falu című dokumentumregény szerzőjével Pozsonyban beszélgettünk.

 

Kiskunhalason született, Budapesten él. Hogy csöppent bele a Szelmenc-történetbe?

Vagy hogy cseppent belém a Szelmenc-történet… Valahogy mindig határövezetben és határhelyzetekben éltünk. Kiskunhalason születtem, Kiskunmajsán éltünk, apai őseim redemptus polgárok voltak. Nagyapám korán meghalt, a család pedig megindult az értelmiségivé válás útján. Apám testvére jogásznak tanult, apám pedig postamester lett a háború alatt. „Nagy történelmi érzékkel“ elment a visszacsatolt Vajdaságba, annak is a legszélére, Őrszállásra. Ez egy sváb falu volt. A háború után menekülni kellett, mert a partizánok módszeresen irtották a betelepülőket. Majsára tértünk vissza. Családunkat B-listázták, Nagybaracskán jelölték ki kényszerlakhelyünket. Innen Szegedre kerültünk. Szeged is a határövezetbe esett, 1956-ig nem fejlesztették, nem települt oda ipar sem, mert a Horthy-korszakban attól tartottak, hogy úgyis elfoglalják a szerbek. Még a hatvanas évek elején is úgy festett a város, mint egy régi magyar film díszlete. Amerre életem meghatározó részeiben laktunk, valamilyen módon mindig „velünk volt“ a határ is. Nagyon impresszív volt, mikor általános iskolásként, egy tanulmányi kirándulás keretében bejutottam a nagylaki kendergyárba. Mivel a románoknak is kellett kendergyár, Nagylaknál úgy húzták meg a határt, hogy az az üzem udvarán keresztül húzódott. Az udvar közepén volt a kenderáztató, rajta keresztül egy brutális vaskerítés futott, a másik fele már Romániához tartozott. Az volt az első, abszurditásában a szelmenci helyzethez fogható határ-élményem.

 

Mikor járt először Nagyszelmencen?

Mondhatnám, hogy teljesen véletlenül indult az egész, de semmi sem véletlen. Egyik szlovákiai utam során egy ismerősömtől hallottam róla, hogy van itt egy olyan magyar falu, melynek egyik fele itt van, a másik meg ott. Akitől hallottam, még a település nevét sem tudta megmondani. Mivel érdekesnek találtam a szituációt, 1994. szeptember 4-én egy barátommal ellátogattam Nagyszelmencre.

Tovább az eredeti helyre.

0 Tovább

tg-ltatsthtetet-06-01

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek