Anna Belousovová, Ján Slota nemzeti vezető által egykor letehenezett, a nagy nemzeti integráló összeborulás után azonban keblére ölelt legnemzetibb honleány e héten dominaként lépett fel: simizett és ütött egyidejűleg. Még jó, hogy ehhez nem vett latexruhát, illetve, hogy a lovaglópálcát a termen kívül hagyta. Különben a hardcore szexlapok szerkesztői is járnának az SNS sajtótájékoztatóira.
A nemzeti simogatást ezúttal egy komáromi kisdiák, bizonyos Sólyom Lacika kapta, annak ellenére, hogy legfeljebb olyan szinten beszél szlovákul, ahogy Dušan Čaplovič miniszterelnök-helyettes magyarul. A nemzetiek ezzel bizonyították, egy-két jó szavukra bárki méltó, aki ötnél több kamera előtt kimondja, hogy a szlovákiai magyarságnak a többi európai kisebbséghez képest jóval több joga van. S ez így ugyan nem hangzott el a Selye Jánosról nevezett oskola ebédlőjében rendezett vidám kultúrműsorban, de sebaj. A nemzetiek így szerették volna hallani. (Egyébként érdekes dolog ez a nemzeti percepció. Abban az időben, amikor még az alapiskola padjait koptattam, a boltokban hiánycikk volt a honismeret órán használt Csehszlovákia térképsablon. A rettegett, és háta mögött – negyedszázad elteltével talán már nyugodtan leírhatom – Debellának nevezett Sz. tanító néni órájára úgy kellett kivágnunk, rajzlapból. Ez a folyamat egy egésznapos, emberpróbáló projekt volt. Lehet, hogy csak bennem alacsonyabb az átlagnál az absztrakció képessége, de – miközben nyiszáltam a rajzlapot – én biz' Szlovákia formája, és a között a szalámi között, melyet szülém a tízóraira kapott szendvicsbe csomagolt – persze, nem mindennap, mert Juhász R. József: Van még szalámi című kötette gyermekkoromban értelmezhetetlen lett volna, ugyanis szalámi nem mindig volt (és a banánért is sorba kellett állni, de ez most nem tárgya ennek az írásnak) –, az ég adta világon semmi összefüggést nem véltem felfedezni. Nem volt ez másként David Černý Entropa nevű kiállítása kapcsán sem. A Magyarország-ábrázoláson a dinnyékbe buján hatoló falloszként meredő méretes szalámirudakat azonnal felismertem, és telefonos segítség igénybe vétele nélkül téliszalámiként azonosítottam – a cseh állami ČTK hírügynökség fotósa viszont csabai kolbászként látta, égbekiáltó! Ugyanez Szlovákia esetében nem volt ilyen egyszerű. Nem így Anna Belousovovának, aki 49 év után először simán elhitte, hogy hazája egy szalámi. Jó neki! Egy tanult kollégám szerint nem szalámi, legfeljebb disznósajt. Szerintem max. kötözött sonka. De én nem rendelkezem húsipari végzettséggel. A hisztérikus reakció láttán a művész elégedetten dörzsölheti a kezét. Ugyan a honoráriumot visszafizette, de nevét a kortárs képzőművészet iránt a legkevésbé sem érdeklődők is megismerhették.)
A nemzeti pofon is Komáromba vándorolt, Petheő Attila és népi zenekara kapta. Biztosan nagyon hálásak érte. A szlovák sajtó ugyanis eredetileg jelentőségének megfelelően kezelte táblaállító megemlékezésüket. Így fordulhatott elő, hogy miként a kommunizmusban, a bíráló kommentár hamarabb jelent meg, mint a hír. A nemzeti hév, ahogy Putyin a gázcsapot, úgy zárta volna el a Csemadok egyébként nem létező állami támogatását, mert az, pontosabban annak egy szervezete egynyelvű táblát merészelt állítani. Lássuk be, egy kopjafába sokkal nehezebb lett volna belekötni, ráadásul a rovásírásos szövegről Belousovová nem tudta volna megmondani, milyen nyelven van. Az is nehezen érthető, miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy megemlékezzenek egy különösebb eredményt nem hozó politikai rendezvény 15. évfordulójáról, ha a tizedikről csak zárt körben emlékeztek, vagy legalábbis annak kapcsán közterületen nem állítottak fel semmi olyant, ami maradandó. Az viszont valóban kár, hogy államnyelven nem került rá a felirat. Ez lett volna ugyanis az egyetlen módja annak, hogy Anna Belousovová is elolvashassa: a tábla nem irányul senki ellen. Csak egy újabb tábla. Mert emléktáblában meg kopjafában jók vagyunk, mi felvidéki magyarok, ráadásul ezek költséghatékonyabbak egy lovas szobornál. Ha a helyzet úgy hozza, még le is leplezzük önmagunk emléktábláját, mint azt hétfőn a Selye János Egyetemen Csáky Pál és Szigeti László tette. Tizenöt éve még beszéltünk az autonómiáról, ma már csak arról beszélünk, hogy tizenöt éve beszéltünk róla.
Már kevesebb mint két hónap választ el bennünket a köztársaságielnök-választástól, s a mezőny kezd egyre telítettebbé válni. Az államfőválasztási verseny egyik kulcsszereplője, az eddigi összes megmérettetésen induló, ám rokonságán és baráti körén túl szimpatizánsokra nem találó Július Kubík már visszalépett.
Elsőként Dagmar Bollová, kommunista honanyából lett független jelölt adta le a támogató aláírásokat tartalmazó íveket; kérdés, hogy a választók tudják-e tekintélyes mozgalmi múltját feledni.
Őt tegnapelőtt František Mikloško követte. A legutóbbi, a kormányoldal számára ziláltnak mondható voksolás során „pártunk” azt tanácsolta, őt támogassuk. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az első forduló idején jobbára kimentünk a kertbe, vagy családi programot szerveztünk, a második fordulóban pedig – nehogymá’ az a másik nyerjen – Ivan "starý ujo" Gašparovičra szavaztunk. A hazai politikai élet e sokat próbált matadora tegnap jelentette be, amit már mindenki tudott vagy fél éve: igen, ő is indulni fog. Egy decemberi közvélemény-kutatás szerint az oktatási törvényt alá nem író, és a magyar iskolák létét tagadó úgymond államférfi az első körben nyerne. De hát nem közvélemény-kutatást kell nyerni…
Az íveket még Iveta Radičová sem adta le, viszont azt is tudtuk már jó ideje, hogy ő is fog indulni. Kérdés, hogy patriarchális társadalmunk képes lenne-e megválasztani egy nőt, hiszen a politikailag súlyosan inkorrekt Pavol Paška házelnök a választási időpontok kihirdetésekor is „elnök úrról” beszélt, ez abban az időben, mikor három női jelölt is ringbe száll, több mint a pc beszédmód áthágása: bunkóság; és itt óvnék az obamai párhuzamtól, hisz a miénkénél lényegesen fejlettebb amerikai demokráciában is csak negyvennegyedszerre sikerült az előzőektől már első ránézésre különböző politikust választani a legmagasabb posztra. A 2006-os kormányváltás óta megerősödött az az azelőtt sem jelentéktelen, ám jóval kevesebb külső támogatást kapó réteg, amely számára a nemzeti témák az elsődlegesek. Számukra egy magyarul is hirdető elnökjelölt nem lehet nyerő. Pedig az országra ráférne már egy olyan köztársasági elnök, aki nem azért van ott, mert ő a kisebbik rossz. Érdekes hónapok elé nézünk.
Utolsó kommentek