Ma a "kárpátaljai magyar irodalom" blogját szeretném népszerűsíteni. Azért élek ezzel a túlzó kifejezéssel, mert ha a HTM irodalomról van szó, akkor ukrajnai írót alig valaki tud mondani, a valamennyire tájékozottak viszont legalább Balla D. Károly nevét ismerik. Az Új Szó szombati számában a szerző arról vall, szükségből erényt kovácsolva hogyan lett "bősz blogger". Ahogy magam is írtam egy helyen, a HTM kifejezés a virtuális térben hála Istennek nehezen értelmezhető.
Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit, szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot, vezettem magánkiadót – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől és a többé-kevésbé mindig mostoha „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli források híján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak. Minthogy erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagytam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal. Illetve dehogyis! Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Mivel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést.
A cikk az eredeti helyen folytatódik.
Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit, szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot, vezettem magánkiadót – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől és a többé-kevésbé mindig mostoha „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli források híján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak. Minthogy erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagytam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal. Illetve dehogyis! Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Mivel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést.
A cikk az eredeti helyen folytatódik.
Utolsó kommentek