tg-ltatsthtetet-06-01

Igazából ezt a posztot a húsvéti nagygyóntatások idején lett volna stílszerű megírni, de a sorozat csak hétfőn fejeződött be. Az alábbiakban Brad Mirman 10 részes websorozatáról, a The Confession-ről lesz szó. A főszerepben: Kiefer Sutherland és John Hurt. Kicsit spoileresek leszünk, ha még nem láttad, olvasás előtt vond fel a vitorlád, mint Méder Áron, és hajózz az öbölbe,  mert a gonosz Hulun csak azt láthatod, hogy te nem vagy amerikai. Mondjuk, ilyen alapon az indavideónak is hadd kínáljam fel étkezésre a nagytapolcsányi Nemzeti Ménes egy jól körülhatárolható részét, de az egy másik történet lesz.

A valaha volt legjobb drámai sorozat (bocs, Vészhelyzet), a 24 2010. május 24-én ért bukásszerű véget. A sorozatot író-producerként Howard Gordon, Evan Katz, David Fury, Manny Coto, Brannon Braga,  Alex Gansa, Chip Johannessen és Patrick Harbinson jegyezte. Úgy látszik, a 7. évadot elúsztató írósztrájkban nagyon kimerülhettek, vagy elfogyott a patron. Kifogásainkat a 8. évaddal kapcsolatban korábban itt foglaltuk össze (spoileres, tudod, hova menj, ha még nem láttad),  ha nem akarsz olvasni, sixx a fő kifogást egy mondatban így fogalmazza meg: „Ez a nap a hatodik és hetedik mellett a legsilányabbak közé tartozik, könyörgöm, a fő konfliktus az volt benne, hogy aláírnak-e egy nemzetközi békét egy falusi polgármesteri hivatal tárgyalójára emlékeztető szobában, szembe hugyozza magát az elnök az utolsó pillanatban, vagy sem?“

A sikertelen befejezés óta a Kiefer Sutherland-rajongókon elvonási tünetek mutatkozhatnak, a 24 mozifilm meg csak 2012-ben várható. Az óraketyegés nélküli napokat csak egy-egy visszautasíthatatlan ajánlat töri meg (ne rendeld meg, nem szinkronos). Így örülhettek a rajongók, hogy legalább egy websorozatot kaptak Kiefer Sutherlanddel a főszerepben, a The Confessiont.

Ez volt a második websorozat, amit megnéztem, az első – természetesen? – a magyar MAB volt (amit a varánusz készítők egy ideje priváttá tettek a yt-on, így nem látható), de azt nem részleteiben néztem, hanem egy este nekiültem. Ahogy a The Confession werkfilmjeit elnéztem, a technikai háttér majdnem ugyanaz volt, mint egy rendes tévéfilm esetében, azaz a websorozat nem attól websorozat, hogy Canon XL2-essel veszik fel, mint egy Kovi-filmet.

Kalamár Tamás új, készülő magyar websorozatát pl. egy az egyben le fogják adni a tévében is.  A websorozatról – kellő felkészültség híján – nem szeretnénk bővebb traktátust folytatni, de perspektivikus műfajnak tűnik, főként a géppel élő embertípus számára.

A történet karácsony előtt kezdődik. Kiefer Sutherland a Csendes éj dallamára vonul be a templomba.

Az éneklő kislányra pont a „Round yon Virgin Mother and Child“ sornál mered rá olyan arccal, amitől Nina Myers is bevallana mindent, ennek utóbb még lesz jelentősége. A nagykabátja alatt ott a hangtompítós, márpedig ha egy drámában az első felvonásban a falon lóg egy puska, akkor annak a harmadik felvonásban el kell sülnie. Belép a gyóntatószékbe – a standfotókon látjuk, hogy egyébként nincs oldala –, és ahelyett, hogy azt mondaná, rájárt a szomszéd feleségére, vagy lopta a benyát a szolgálati kocsiból, kiböki: előző este embert ölt. A további részek során még jó pár gyilkosságot meggyón a bérgyilkos, miközben a szabad akaratról, Istenről, jóról, rosszról, bűnről diskurálnak a gyóntatószékben. A gyilkosságok flashbackként jelennek meg, van tehát akció is, bár az is nagyon izgalmas tud lenni, ha két ember beszélget, lásd még: A gyertyák csonkig égnek, vagy Jon Fosse: Őszi álom, a sor tetszőlegesen folytatható. De akik inkább azt szeretik, amikor Kiefer Sutherland tetszőleges fegyverrel a kezében látható, azoknak sem kell szomorkodniuk, csak a 4. és a 8. rész fegyveres akció nélküli. Az utolsó rész felől (vissza)nézve az adott pillanatban nem mindig érdekes, bár rendkívül erős párbeszédek mesterien vezetnek a 9-10. részben kibontakozó dráma felé. Most Tallósi Béla eleganciájára lenne szükség, hogy a drámáról a befejezés leleplezése nélkül mondjuk valamit, neki ez jobban megy... Az események a 8. részben vesznek éles fordulatot, amikor is a gyóntatószékben megcserélődnek a szerepek, és az utolsó másodpercekben a bérgyilkos stigmás keze emelkedik feloldozólag a gyóntatórácsra. A feloldozás azonban elmarad.

A múltban elkövetett súlyos bűnért elégtétel következik, eldördül egy lövés is, de a gyónás nem egy szimpla gyilkossággal fejeződik be, az túl egyszerű volna. „Ez lesz a mi nemes bosszúnk“ – jut eszünkbe Iveta Halápiová levelének utolsó sora Grendel Thészeuszából a megoldást látva.

Még két dolog a végére: stáblista csak a 10. rész után van. Innen tudjuk meg, hogy zenéjét szerezte Sean Callery. Ugye, nem kell őt bemutatni.
És az események valós időben játszódnak, amit egy hónapig töltögettünk, az egy hosszabb gyónásnyi idő alatt történik meg.
Látogatottsági adatokat a hivatalos oldalon egyelőre nem találtam. Az mondjuk aggasztó, hogy Kiefer Sutherlandet többen követik a Twitteren, mint ahányan lájkolták a sorozatot a FB-on, de biztosan sokan nem lájkolnak, csak néznek.
Erős darab, mindenképpen látni kell.

Most zajlik a Media Hungary 2011. Ne indulj el, már lekésted a regisztrációt! A rendezvény programja itt, Szily László az alábbi videóban jókat mond a sajtó és a blogok kapcsolatáról. Különösen 2.10-től érdekes. Ugyanerről korábban itt írtunk (pontosabban fordítottunk).

Karácsony előtt jelent meg a Duna parti városban. A közmunkások épp a városi fenyőfát díszítették, amikor begördült hat kutya vontatta fogatán a Klapka térre. Azóta hol eltűnik, hol megjelenik, időközben Budapestet is megjárta. A komáromi kutyás ember. Jelenség. Ki ő, honnan jött, hova tart?

Arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, a 47 éves Robert Lait rutinosan válaszolja: világutazó vagyok. „Mielőtt világutazó lettem volna, Antwerpen mellett éltem, volt feleségem és három gyermekem: két fiam, és egy lányom. 1989-ben indultam útnak, hogy megtaláljam önmagam, hogy választ kapjak arra a kérdésre: ki is vagyok valójában – mondja Robert. – Az út új perspektívát nyitott előttem, gyökeresen változtatva meg az életszemléletem. Te minden nap ugyanazt csinálod, számomra minden nap más.” Belgiumból Spanyolországba ment, ahol szülei is élnek. A mediterrán országot ötször is bejárta különböző útvonalakon két évtizedes bolyongása során. Ez idő alatt három nemzedéknyi kutyát „koptatott el”, és megközelítőleg 18 ezer kilométert tett meg. „Ezek a srácok, akik most húzzák ezt a szánhúzó sportolók által használt gyakorlókocsimat, mely egy német hölgy ajándéka, már a harmadik generáció. Az anyjuk fajtiszta szibériai husky volt” – árulja el a Moszkvába tartó világvándor. A kutyák folyamatosan gondoskodnak az utánpótlásról is, jelenleg is van egy három hetes kölyökkutya a falkában, mely hamarosan felválthatja valamelyik idősebb jószágot a guruló alkalmatosság előtt. Persze az is lehet, hogy megveszi valaki. Eladó, kell a pénz az életvitelszerű expedíció költségeire.

„Ha megérkezem egy országba, igyekszem keresztül-kasul bejárni, megismerni a történelmét, a kultúráját, igyekszem kapcsolatot kialakítani a helyiekkel” – ez azonban tájainkon, főként a közép-európaiak hézagos nyelvtudása miatt nehezebben megy, mint Európa nyugati részében, ahol angolul vagy németül könnyedén megértette magát. Hunčík doktor pennájára kívánkozna, hogy a komáromi magyarok miért szlovákul szólnak a kutyás emberhez, hisz magyarul ugyanúgy nem értené, amit el szeretnének mondani neki. Robert lélekben már újraegyesítette Komáromot: napközben nálunk időzik, aludni viszont visszajár Koppánymonostor melletti tanyájára. Itt, a határban verte fel sátrát. Nyugat-Európában alkalmi munkákból, és iskolákban, klubokban tartott előadásokból fedezte útjának kiadásait, itt azonban ez a modell, részben a válság, részben a nyelvi nehézségek miatt nem működik, így Robert csak a komáromiak vendégszeretetére hagyatkozhat, bár örülne valamilyen munkalehetőségnek. „Most épp nincs pénzem, de ez nem fontos számomra. Van időm, van mit enni a kutyáimnak, van hol aludnom, a többi nem lényeges. Most arra koncentrálok, hogy kapcsolatot tudjak kialakítani a helyiekkel. Csak ülök itt, nézem a várost, annak lüktető életét, az embereket, a jellegzetes arcokat, a karaktereket. Igyekszem megérteni a kettéválasztott város történelmét és mély szimbolikáját. Energiát gyűjtök az útra. Ha úgy érzem, készen állok, útnak indulok” – mondja. Mikor felhívom a figyelmét arra a nem elhanyagolható részletre, hogy Moszkva Komáromtól jó 3100 kilométerre található, csak elmosolyodik: „Az semmi, ember! A kutyáim napi 20-30 kilométert bírnak futni a terepviszonyok függvényében. Ha kell, egy évben 7000 kilométert is meg tudok tenni.”

Tervekből nincs hiány. Robert Lait újra be szeretné járni a Balkánt, Bulgáriát, Romániát, Törökországot, Ukrajnát, mielőtt Moszkvába indulna. Korábban már járt a volt Jugoszlávia utódállamaiban. „Szép időszakot töltöttem Dalmáciában, a tenger partján, de jártam Szerbiában is. Onnan azonban kiutasítottak a rendőrök, mert nem volt készpénzem. Ezt követően mentem Ausztriába, majd onnan Magyarországra és Szlovákiába” – idézi fel útjának egy korábbi szakaszát.

Komáromban ritkaság, hogy valaki Moszkvába vágyik. Ezzel utoljára a Jókai Színház Három nővér című előadásán találkoztam, ám Robert Lait nem szenvelgőn sóhajtja ki magából az orosz főváros nevét, úgy, ahogy csak Bandor Éva tudja a komáromi deszkákon, hanem kicsattanó egészséggel, szemében korát meghazudtoló kamaszos tűzzel: „Moszkva mágikus város, rengeteg energia van benne, tízmillió ember él ott, egy csomó érdekes találkozásra nyílik lehetőség.”

Bár azt még nem tudja, vagy nem akarja elárulni, Moszkva után merre fordítja a rudat, egyre bizonyosabb vagyok benne, ez talán nem is fontos. Számára semmiképp nem az. „A társadalomban való lét helyett az utazó életformát választottam. Szeretem” – mondja. Kissé megkésett, szerethető, Sal Paradise-szerű figura. Talán azért lelt mindenhol segítő kezekre, mert az emberek kamaszkori vágyaik megvalósítóját látták benne. Neki sikerült...

A kutyás emberről először.

A kutyás emberről másodszor.

A hétfőtől fizetőssé váló medialne.sk-n olvasom, hogy a repülőjegyeket áruló pelikan.sk fizetne a blogolásért. A portál világgá repítené a bloggert, fizetné az utat, a szállást és a költségeket. Cserébe írni, fotózni, videózni kell. Szal’ ha úgy gondolod, hogy érdektelen szlovmagy témák helyett inkább mondjuk Indonéziából blogolnál Indonéziáról - államnyelven, természetesen -, akkor menj a Pelikán fészbukjára.

Lesznek „elektronikus karperecek” – körülbelül ennyivel intézte el a hazai sajtó nagy része azt, hogy a kormány szerdai ülésén megvitatta a Büntetés-végrehajtás koncepciója 2011–2020 című dokumentumot. A büntetés-végrehajtás kellemetlenebb oldala jelenleg bő 10 ezer embert érint Szlovákiában, azaz egy kisebb városnyit, sosem volt slágertéma, és az emberek legfeljebb akkor foglalkoztak vele, amikor a televízió a Szökés (Prison Break) című sorozatot vetítette. A Büntetés-végrehajtás koncepciója 2011–2020. valójában nagyon szomorú olvasmány, aki átrágja magát rajta, az csodálkozhat, hogy a hazai börtönökben eddig még nem történt nagyobb baj.
A 18 bv-intézet közül háromban olyannyira elöregedtek a védelmi jelzőberendezések, hogy rossz időjárás esetén nem működnek megfelelően. Tizenöt börtönben 1987-ben üzembe állított analóg telefonközpontok segítségével bonyolítják a kommunikációt. Ha valaki meglépne a kaptárból, nem biztos, hogy még a falakon belül meg tudnák állítani, a testület ugyanis elöregedett pisztolyokat használ, melyek gyakran besülnek. Ha pedig a falakon kívülre jutott, akkor 13 éves átlagéletkorú járművekkel eredhetnének a nyomába. Egy fegyencet napi 2,13 euróból kell etetni, és 3,5 négyzetméternyi életteret kell biztosítani számára, a gyakorlatban azonban az intézmények felében ezt a zsúfoltság miatt tovább kellett csökkenteni. Olvasóim többsége valószínűleg most mondja azt, hogy „jaj, nehogy már megsajnáljuk szegényeket, hisz nem ministránsok vannak a rácsok mögött”, amivel azért nem lehet teljességgel egyetérteni, mert a hazai jogrend a törvények áthágását a szabadság megvonásával szankcionálja, a méltatlan körülmények kialakítása nem része a jogi gondolkodásnak.
A katasztrofális börtönviszonyokat nem lehet az előző kormány nyakába varrni, a büntetés-végrehajtás problémáinak jó része már a múlt rendszer során létezett, a rendszerváltás után eszkalálódott – ennek csúcspontja a lipótvári börtönlázadás volt –, de a börtönviszonyok hosszútávú konszolidálásáért a kormányok legfeljebb verbálisan küzdöttek, az eredmények elmaradtak. Ez nem olyan téma, amellyel tipikusan választásokat lehet nyerni. Pedig az, hogy a helyzet normalizálódjon, a falakon kívül élő többség élete és biztonsága szempontjából is fontos.