tg-ltatsthtetet-06-01

A Radičová-kormány megalakulása után vélhetően azok voltak többségben, akik úgy vélték, Ľubomír Galko védelmi miniszter az elsők között fog távozni a kabinetből. A kereskedelmi szférából érkezett, hadfinak csak jóindulattal nevezhető tárcavezető azonban meggyőző módon fogott hozzá Augiász istállójának kitakarításához.

A Smer folytonos bírálata csak jelzi, hogy jó úton halad. Kedden a folyamat egy újabb mérföldkőhöz érkezett: Galko bejelentette, vagy stratégiai befektetőt találnak a halálos áldozatokat követelő robbanás miatt szomorú közismertségre szert tett nyitranováki Katonai Javító Vállalat (VOP) számára, vagy bezárják.

Ez utóbbi a Felső-Nyitra menti régióban katasztrofális lenne, 200 ember vesztené el állását abban a városban, ahol a másik nagy foglalkoztató az állandó csőd szélén táncoló vegyi üzem, egyéb munkalehetőséget pedig nagyítóval sem lehet találni. Tágabb értelemben viszont egy nagyon is lényeges, közpénznyelő folyamat – nyilván nem fájdalommentes – felszámolásának első állomása lehet a miniszter lépése. A védelmi minisztérium által birtokolt cégekről van szó. Meg arról: ezekben (gyakran előfordul, hogy) lopnak. Általában politikai megrendelésre, és nem keveset. A jelenség persze nem egyedülálló az egykori Varsói Szerződés tagállamaiban, gondoljunk csak arra, mi zajlott az MSZP-kormányok idején a magyar honvédelmi tárcánál; vagy a cseh katonai rendőrség 1968-at idéző tévémegszállására, melynek során korrupcióval kapcsolatos iratokat kerestek. De sepregessünk csak a magunk háza táján: 2003-ben százmilliók tűntek el az egyik hadi üzemben: a Trencséni Légijármű-javító Vállalat könyvelése szerint 84,7 millió koronás nyereséggel zárták az évet, ám egy igazgatóváltást követő független könyvvizsgálat során kiderült, valójában 151 millió koronás veszteséggel.

Az is égbekiáltó, hogy az állami támogatással, 200 millió koronáért kifejlesztett Aligátor nevű harci járművek beszerzését 2007-ben azért kellett leállítani, mert azok túl drágák voltak, a váltót ugyanis egy szabályos,ám roppant előnytelen szerződés miatt a piaci ár mintegy háromszorosáért kellett megvennie a gyártónak, egy magáncégtől. Ez csupán két, nagyobb sajtónyilvánosságot kapott, kiragadott példa, de számos hasonló akad.

A védelmi minisztérium a valós államérdektől eltérő közbeszerzési szabályok miatt mindig is aranybánya volt a kétes üzelmekhez. Mivel a parlamenti és a civil kontroll a minisztériumban jobbára jelképes, a hadi üzemekben meg még olyan sem, a milliós stikliknek (talán) csak belülről lehet véget vetni. Mert ott is a mi pénzünket szórják, akkor is, ha nem tudunk róla. Az olykor eresztékeiben recsegő, csetlő-botló Radičová-kormány illetékeseinek részéről őszinte szándék mutatkozik a hadsereg és csatolt részei gazdálkodásának átláthatóvá tételére. Csak remélni tudjuk, hogy elegendő idejük lesz a folyamat következetes véghezvitelére.

Korábbi írások a védelmi miniszterről ezen a blogon.

Követhetsz  Twitteren is.

Az elmúlt hetekben-hónapokban sokan rettegtek a magyar sajtószabadságért, hivatásos rettegők, munkájukat féltő sajtómunkások, és a furcsa törvényre furcsán néző civilek egyaránt.

Nos, Csehország nem szarozott, nem hoztak semmilyen törvényt, ellenben a katonai rendőrség kommandója elfoglalta a közszolgálati Cseh Televízió hírszerkesztőségének stúdióját, mert azoknak titkos dokumentumok jutottak a birtokába a katonai hírszerzés volt vezetőjéről.

Itt egy kép a "zásah"-ról, a ct24.cz-ről loptuk. Remélem, a magyar sajtószabadság miatt aggódók azonnal elkezdenek aggódni a cseh sajtószabadságért is.

(Azt viszont eleve kizártnak tartom, hogy Magyarországon bármi hasonló történhetne. A barna nyelvű közszolgálati televízió valószínűleg csúnyán se merne nézni a katonai hírszerzésre, nem hogy titkos dokumentumot szerezzen be és tegyen közzé róluk.)

Kövesd a történéseket a CT24-en.

Követhetsz  Twitteren is.

David C. Korten jegyzi meg Tőkés társaságok világuralma című, mára klasszikussá lett könyvében, hogy míg a kormányok egy-egy döntést hosszas tárgyalásokból álló egyeztetési folyamat során hoznak meg, addig a multik lényegesen rövidebb idő alatt képesek dönteni. Multikról az alábbiakban nem lesz szó, de ha az egykori harvardi professzor netán könyve újabb kiadásán dolgozna, a hegyek vajúdásához hasonló kormányzati döntéshozatali mechanizmust akár a jelenlegi szlovák kabinet munkáján is szemléltethetné.
Erre világított rá Peter Zajac, a Polgári Konzervatív Párt (OKS) elnöke is. Remélhetőleg a koalíció tagjai a belső kritikát relevánsabban kezelik, mint a sajtó részéről érkező ostorozást. (A minap azt olvashattuk az egyik koalíciós párt al

elnökének egy interjújában, hogy a politikában valójában nagyon aranyos, kedves emberek tevékenykednek, akiknek csak a sajtóban rossz a képük. A bajt csak tetézi, ha ezt valóban el is hiszik.) Zajac arra mutatott rá tegnapi nyilatkozatában, pártja elkötelezett lenne a reformok mellett, reformok azonban egyelőre nincsenek. A kabinet munkája a magyar reformkor „fontolva haladóinak” hozzáállását idézi, bár egyelőre a fontolgatás felülreprezentált a haladással szemben. És arra, hogy a jelenlegi döntéshozatali mechanizmus javuljon, nincs esély, sokkal inkább az ellenkezőjére. A kormánykoalíciót alkotó nagyok nem akartak tudomást venni a listájukon parlamentbe jutott két kisebb koalíciós csoportosulásról, az Egyszerű Emberekről, és az OKS-ről, görcsösen ma

ntrázva: a koalíciót négy párt alkotja. A kormány júliusi kinevezése óta eltelt nyolc hónapban azonban nyilvánvalóvá vált, ez másként van. Igor Matovič kizárásával nem oldottak meg semmit, csak az egyeztetés problémáját szervezték ki: ezentúl nem Richard Sulíknak kell győzködni őt, hanem valaki másnak, vélhetően Iveta Radičová miniszterelnöknek, vagy alkalmilag annak, akinek javaslatát az egyszerűen demagóg honatya társaival nem akarja támogatni. Ugyancsak engedékenyek voltak az Egyszerű Emberekkel, amikor belementek abba, hogy mandátumvesztés terhe nélkül alapíthatnak új pártot. Igaz, más választásuk nem nagyon akadt, arra ugyanis senki sem kényszeríthető, hogy lemondjon mandátumáról.

Tegnap az OKS is nyíltan sürgette a koalíciós szerződés megnyitásának kérdését, és részvételüket a Koalíciós Tanács ülésein. A kérdés, hogy ezt a Híd székeinek kárára, vagy azon felül szeretnék elérni.

Mikuláš Dzurinda reformkormányként emlegetett második kabinetje is fennállása első két évében hozta meg leglényegesebb reformlépéseit. Aztán fogyni kezdett a „politikai akarat” – melynek léte és természete külön traktátusért kiált –, végül maga a kormány is elfogyott. Iveta Radičová kormánytöbbsége úgy kezdett fogyni, hogy az első nyolc hónapban a megörökölt tűzoltás mellett csak egy helyben toporgást; erősen deklarált szándéknyilatkozatok után jobb esetben meg nem egyezésről szóló megegyezéseket, rosszabb esetben annak ellenkezőjét láthattuk. A választási ígéretekből pedig pedig jobb esetben semmi nem teljesült, rosszabb esetben azok ellenkezője látszik körvonalazódni.

Ahol hatféle értékrend – és gazdasági érdek – feszül egymásnak, nem ritkán a közös múlttól megterhelve, ott sosem lesz olyan egyszerű a döntés, mint ahol a kisebbek a szabadrablás lehetőségéért cserébe mindent elnéztek a nagynak. Az állandó tárgyalás- és egyeztetéstengert a politológusok egy hírügynökségi körkérdésben a demokrácia diadalaként értékelték. Azonban jó volna, ha a koalíciós felek egymás kölcsönös „kóstolgatása” után végre megtalálnák az ésszerű egyensúlyt, mert a helybenjárás sem választóiknak, sem nem választóiknak nem jó.

Gyurcsány Ferenc arra panaszkodott hírhedt balatonőszödi beszédében, hogy úgy kellett tenniük, mintha kormányoztak volna. Iveta Radičová kormánya esetében néha a látszattal is komoly gondok vannak.

Talán még emlékeznek kedves olvasóim, nem is olyan régen – január 14-én – ugyanezeken a hasábokon a kisebbségi nyelvtörvény jelen formájáról megállapítottuk, hogy az fogatlan, és néhány tagadhatatlan előnyét leszámítva, nem előíró jellege miatt körülbelül annyira hasznos, mint kandisznón a csöcs.

Azóta – tegnap – az új, a fennállón változtatni hivatott törvénytervezetet hivatalosan is bemutatta szülőatyja, Rudolf Chmel kisebbségi és emberjogi miniszterelnök-helyettes, és csakhamar eldől, csak tisztsége kisebbségi-e a kabineten belül, vagy a véleménye is. A tervezetre a koalíció eddig ugyanis nem adta áldását. Sőt, az eredetileg javasolt tízszázalékos hivatali nyelvhasználati küszöböt már az előzetes egyeztetések során sikerült „feldolgozniuk” 15-re. Tény, hogy ez is kevesebb, mint a jelenlegi húsz, tehát eredmény. Viszont ez a módosítás, ha minden igaz, kettővel növelné azoknak a településeknek a számát, ahol a magyart hivatalos nyelvként lehetne használni. Így a magyarok – akik valamennyi kisebbség közül a legtöbben szavaztak az együttműködést zászlajára tűző, a miniszterelnök-helyettest is delegáló pártra – a hivatali nyelvhasználat terén számszerűleg vajmi csekély előrelépésnek örülhetnek. Chmel szerint a küszöbcsökkentés legfőbb ellenzője a Kereszténydemokrata Mozgalom volt. A KDH nem először mutatta meg, hogy a keresztény identitás számukra másod- vagy sokadlagos a nemzeti identitás mellett. Kisebbségi kerékkötősdijük nem egyéb nacionalista szűkkeblűségnél, mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy eljárásuk az ország érdekét szolgálja. Csak nemzeti templomi orgonákra hangolt választói bázisuknak játszanak. Így csak támogatni lehet Rudolf Chmelt, aki kijelentette: a tárgyalások során a 15-ből már nem kívánnak tovább engedni. Azt csak remélni tudjuk, hogy az elszántság mellett valami egyéb is van a tarsolyukban a renitenskedő KDH-sok megregulázására (bár szomorú, hogy egy ilyen, nem ideológiai jellegű, azaz a politikai spektrumot nem a bal-jobb tengely mentén megosztó javaslat támogatását a hazai politikai kultúrában csak a kormányoldalon lehet keresni, és eleve elképzelhetetlen, hogy az ellenzék is támogathatná).

A magyar hivatali nyelvhasználat elhanyagolható léptékű emelkedése mellett a jogszabály legnagyobb hozadéka a szankciók bevezetése. Szükség van rájuk az egyenlőség látszatának fenntartásához, hisz „abban a másik” törvényben is vannak. De míg abban ott maradtak, hogy a többségi nyelvet védjék, addig a kisebbségi nyelvekről szólóba csak az első ilyen jellegű törvény elfogadása után 12 évvel kerültek be. Persze, a magyar nyelvhasználatot nemegy esetben saját kényelmességünk, és – magyar! – hivatalnokaink, önkormányzati dolgozóink restsége (is) korlátozza. Az előbbin csak magunk tudunk változtatni, a másikra meg ott lesz a törvény. Ha másképp nem megy...

Követhetsz  Twitteren is.

Tegnap a kormányülésen Ľubomír Galko védelmi és Lucia Žitňanská igazságügyi miniszter soron kívül megegyezett a katonai ügyészek sorsáról. Ezzel hamarosan befejeződik a katonai igazságszolgáltatás felszámolása Szlovákiában. A katonai bíróságok után a katonai ügyészségek is megszűnnek, a hadsereg tagjai felett a polgári bíróságok fognak ítélkezni.

Igaz, a folyamat nem új keletű, még az előző kormány alatt kezdődött, több lépcsőben. A folyamat „mérnöke“ valószínűleg Štefan Harabin akkori, HZDS-jelölte igazságügyi miniszter lehetett, legalábbis ezt támasztják alá a katonai bíróságok szerepéről a sajtóban tett kijelentései, és persze később maga a törvényjavaslat. 2007 novemberében Ján Kovarčík HZDS-es parlamenti képviselő, a védelmi bizottság tagja indítványozta, hogy a rendőrség, a vasúti rendőrség, a Szlovák Információs Szolgálat, a Nemzetbiztonsági Hivatal, a vám- és pénzügyőrség és a büntetés-végrehajtás dolgozói felett ne a katonai, hanem a polgári bíróságok ítélkezzenek. A javaslat ellen az ellenzéki képviselők sem tiltakoztak, Kovarčík pedig 2008 februárjában a rendőrök jogállásáról szóló törvény módosításához be is nyújtotta javaslatát, mely az ellenzék obstrukciós kísérlete ellenére 76 szavazattal elfogadtatott. Így a katonai bíróságok hatáskörében már csak a mintegy 20 ezer fős hadsereg állománya maradt, amely körében a bűnözési ráta kimondottan alacsony. Jogos a kérdés: melyik húszezer fős, törvénytisztelő mintapolgárok lakta város számára tartanak fenn önálló bíróságot?

Következő lépésként a parlament 2009 februárjában úgy döntött, áprilistól megszűnnek a katonai bíróságok. Egy évet hagytak annak igazolására, hogy a 20 ezer fős hadseregre felesleges húsz bírót és 58 egyéb alkalmazottat fizetni. A katonai bírósági rendszer fennállásának utolsó teljes évében a bíróságok 263 személy felett ítélkeztek. Úgy véljük, az alapvető hibát a törvényhozás nem akkor követte el, amikor kimondta a katonai bíróságok megszűnését, illetve nem most követi el, amikor ugyanerre készül a katonai ügyészségekkel kapcsolatban, hanem akkor, amikor a hadseregen kívüli egyéb fegyveres testületek dolgozóit kivonta a katonai igazságszolgáltatás alól.

A fegyveres testületek dolgozói különleges emberek, külön törvény rendelkezik róluk, és olyan jogosítványokkal bírnak - az igazoltatástól a fegyverhasználatig terjedő spektrumon -, melyekkel a szülésznők, a csaposok, a Linux-rendszergazdák stb. nem. Jó lett volna, ha különlegességüket a felelősségre vonás során is megőrzik. A korábbi rendszer alkalmas volt arra, hogy felül tudjon emelkedni azokon az összefonódásokon, melyek a helyi igazságszolgáltatás és a rendőrség között kétségkívül léteznek a szoros munkakapcsolat miatt. Éppen ezért lett volna az állami rendőrség esetében különösen indokolt az előző rendszer fenntartása. Az ügyészségről szóló törvény módosítása, s ennek keretében a katonai ügyészségek felszámolása már csak az utolsó szög egy rendszereket túlélő, zömmel jól működő, a célcsoportra elrettentő erővel bíró, így társadalmilag hasznos intézményrendszer koporsójába.
(Ebben a posztban két korábbi bejegyzés részletei is felbukkannak:vagy tények, vagy továbbra is úgy gondolom.)

Követhetsz  Twitteren is.