tg-ltatsthtetet-06-01

Tiltakozásképp Anna Belousovová kizárására kilépett a Szlovák Nemzeti Pártból a teljes kislapási alapszervezet. Nyolc ember kilépése nyilván nem fogja alapjaiban megingatni e magát a leghosszabb ideje fennálló szlovák politikai erőként definiáló pártot, ám mindenképp jelzésértékű lehet. A párt központi vezetése cinikus sajtóközleményben reagált a kislapásiak távozására: tudomásul vesszük Štefan Slováčik és családja, valamint másik négy párttag távozását.

Igaz, az SNS alapjában véve furcsa párt, nem az ad okot csodálkozásra, hogy valaki kilép belőle, hanem az érthetetlen, hogy egyáltalán miért lép be(le), így a kislapásiak távozása inkább megvilágosodásszerűnek tekinthető. Valószínűleg nem fogják keblükre ölelni az első szembejövő zoboralji magyart, és június 4-én nem fognak szivárványos zászlót lengetve vonulni a fővárosban azzal a csoporttal, amelyik felvonulásával nem Trianonra emlékezik ezen a napon. Vajon mi lehet az, ami már sok valakinek, aki évekig tudatosan tagja volt egy olyan szervezetnek, amelynek felső struktúrái lehet, hogy bűnszervezetszerűen működ(het)tek, legalábbis a légszennyezési kvóták eladása erre utalhat...

Korábban is volt már rá példa, hogy több nemzeti párt is volt e hazában, csúcsidőben négy is: a Szlovák Nemzeti Párt, a Valódi Szlovák Nemzeti Párt, az Egyesült Szlovák Nemzeti Párt, és – farvízen – a Szlovák Nemzeti Egység. Ez mindenkinek jó volt, mert követhette az általa szimpatikusnak vélt nemzeti bálványt, nem kellett etnikai alapú gettóba zárkózniuk, ráadásul e legnagyobb nemzeti tobzódás idején, 2002-ben a parlamentbe sem kerültek be, ez meg bónusz. De félre a gonoszkodással: a párton belüli, személyeskedésnek látszó feszültség azt is jelezheti, hogy vannak párttagok, akik megelégelték, hogy az SNS tulajdonképpen cégszerűen működik és kézi vezérléssel. Útkeresés a szlovák nemzeti irányultságú politikában?

Azoknak a honfiaknak és honleányoknak, akik nemzeti elkötelezettségük kifejezését a szavazófülkében is szükségszerűnek érzik, most nem kell krokodilkönnyeket hullajtaniuk. Ha az SNS-t már gáznak tartják, a vegyest leszámítva szinte az összes parlamenti párt fenntart egy szekciót az átlagos szlováknál szlovákabb tagok befogadására, ahogy ezt tegnap a parlamentben is láthattuk.
------------------------------------

És a végére egy szolgálati közlemény: mivel "az" most sok időmet elveszi, főként itt vagyok fellelhető, augusztusig a blog takaréklángon ég. A szívem vérzik a katonai ügyészségért, de van, ami most fontosabb.

T2 – egy, a Csallóközben közismert vendéglátós és egy szélesebb körben ismert progresszív rockegyüttes neve; a fémmel ötvözött Arnold Schwarzenegger második visszatérése a mozivászonra; egy Tatra, egy repülőgép-, és egy tankhajótípus; egy Linux fejlesztői környezet; egy teaforgalmazó, és – sok minden egyéb mellett – Szlovákiában újabban egy (baljós?) jóslat: Trnka másodszor. A főügyész távozása eléggé terminátorosra sikeredett, azt ugyan nem mondta: hasta la vista, baby, de jelezte, fontolgatja a visszatérést a pozícióba, akár nyílt választásokon is. A főügyészséget mától helyettese vezeti. Függetlenül attól, hogy a nyílt vagy a titkos szavazás-e a jó megoldás, és Dobroslav Trnka, vagy Jozef Čentéš, vagy valaki más a megfelelő jelölt, jó volna, ha a kormányoldal és az ellenzék egyaránt tudatosítaná: Szlovákia azon kevés országok egyike, melynek nincs főügyésze, és még jó darabig nem is lesz.

Ingyencirkuszt produkált tegnap a törvényhozásban a legerősebb ellenzéki párt, a Smer, mivel a kormánypárti képviselők nem szavazták meg a rendkívüli parlamenti ülés programját, így kútba esett az a tervük, hogy újabb titkos főügyészválasztással próbálkozzanak. Transzparenstartó akciójuk után Robert Fico sajtótájékoztatót tartott, melyen a demokráciát féltette a jelenlegi ellenzéktől, feledve, hogy az előző ciklus során az általa vezetett koalíció hányszor cselekedett hasonlóképpen. A szavazás egyébként is érvénytelen lett volna, mivel a nyílt szavazásra látszólag van koalíciós akarat, így a kormánypárti képviselők megtakarítottak egy délutánnyi időt a törvényhozásnak, melyet így érdemi munkára fordíthattak.

Kár azon töprengeni, hogy’ nem omlott rá a demokráciaféltő Ficóra a törvényhozás épülete, hisz ennél különb dolgokat is kibírt már. Sőt, abban igazat kell adnunk az ellenzéki politikusnak, hogy ennek a koalíciónak csak nyílt szavazás során van meg a szükséges többsége, igaz, ezt maga is egy kormánypárti politikust idézve mondta. Abban sem tévedhet túl sokat, hogy a kormánypártok között bizalmi válság van. De még így is jobb, mint ha ő ülne ott, a legteljesebb bizalommal övezve...

Abban csaknem biztosak lehetünk, hogy Ivan Gašparovič államfő nem írja alá a nyílt főügyészválasztásról szóló törvényt, főként, hogy erre indirekt módon Fico is megkérte. Ez legalább egy hónappal odázza el az új főügyész megválasztását. A koalíció pedig továbbra sem tud zöld ágra vergődni önmagával, szükséges kényszermegoldásával félévesre tolva ki az október közepén megkezdődött folyamatot, mely az idő előrehaladtával nemhogy világosabb lenne, de egyre kuszább. Patthelyzet.

Veszélyes precedenst teremtett kedden a Besztercebányai Kerületi Bíróság, amikor fellebbviteli eljárás keretében helyben hagyta a Besztercebányai Járásbíróság korábbi ítéletét, kimondva, a szélsőséges Szlovák Testvériség vezetőjeként elhíresült Marián Kotleba - jelenleg a Mi Szlovákiánk Néppárt elnöke - nem követett el bűncselekményt, amikor 2009-ben, a megyei választási kampányban azt írta szórólapjára: „nem csak a cigány paraziták igazságtalan előnyeit szüntetem meg“.

Az ítélet - bár Szlovákiában a korábbi esetekben hozott döntések nem bírnak jogforrás jelleggel - felbátoríthatja a hazai szélsőségeseket: nyugodtan lehet parazitázni, vagy esetleg erősebb jelzőkkel illetni a számukra nem kívánatos kisebbséget, a Büntető Törvénykönyv vonatkozó, 423. §-a legalábbis hézagos, egy jó ügyvéddel, liberális bíróság előtt egy kiadós cigányozás/magyarozás/zsidózás stb. még a véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik. A jogszabály szerint, aki egy nemzetet, annak nyelvét, egy fajt vagy etnikai csoportot, vagy emberek egy csoportját a meggyőződése vagy annak hiánya miatt nyilvánosan gyaláz, egy évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható. A büntetési tétel minősített esetben három évre is felkúszhat. A besztercebányai bíróság jogértelmezése szerint ezt nem meríti ki az, ha a cigányokra azt mondja valaki, hogy paraziták.

Az elmúlt négy év során a gyűlöletbeszéd kormányzati szintű támogatást kapott, hol kimódoltabban - a Smer hungarofób retorikájával -, hol egészen alpári formában - a Szlovák Nemzeti Párt magyarokat, romákat egyaránt ostorozó dörgedelmei által - mérgezve a társadalmi légkört, rombolva a békés egymás mellett élés esélyeit, defenzívába kényszerítve a kisebbségeket, megnehezítve a társadalmi párbeszédet. Az, hogy mindez a legmagasabb szinten megtörténhetett, bátorítást jelentett az alacsonyabb szintű hőzöngőknek is.
A liberális demokrácia egyik alapértéke a szólás szabadsága. Ám egyértelmű határt kell(ene) szabni a gyűlöletbeszéd és a szólás szabadsága között. Tegnap a kormányhivatalban nagy csinnadrattával ismertették egy roma felzárkóztatási program eredményeit.

A rendezvényen jelen volt Iveta Radičová kormányfő, Rudolf Chmel miniszterelnök-helyettes, Lucia Nicholsonová szociális ügyi államtitkár és még sokan mások. Remélem, legalább a kávészünetben erről is szó esett.

Csak a kisebbségi kompromisszum a jó kompromisszum – a Koalíciós Tanács keddi ülését követően biztosak lehetünk benne, hogy ezt még a koalíciós „jószlovákok” is így gondolják. Első körben a Kereszténydemokrata Mozgalom ellenállásán elbukott a Most-Híd javaslata a hivatalos nyelvhasználati küszöb 20-ról 10 százalékra való csökkentését illetően.

A Szabadság és Szolidaritás álláspontja – mint magyarkérdésekben korábban is – nem egyértelmű, az opportunista Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió pedig valószínűleg örül, hogy a kereszténydemokraták elviszik a balhét, és még legalább a hétvégéig várhatnak azzal, hogy terítsék lapjaikat; mindenesetre, ha Bugár Béla pártelnöknek tárgyalnia kell velük a javaslat támogatásáról, ez azt jelzi, ők sem lelkesednek feltétlenül koalíciós partnerük ötletéért. És jelenleg ők jelentik az alternatívát Ficóval, Slotával (Mečiarral?) szemben...
A Most-Híd egyelőre bizakodó, a törvényhozás márciusi ülésén már tárgyalni szeretnének a kisebbségi nyelvtörvényről, kérdés, hogy lesz-e hozzá politikai akarat. Mint a nyelvtörvény módosítása kapcsán az álláspontját négyszer megváltoztató párt elnökétől, Bugár Bélától megtudtuk, akkor nem volt; s az elért eredményt igyekeztek sikerként kommunikálni, feledve a választások előtti-körüli legényes hetykeségüket, mely szerint csak a bírságok eltörlése az elfogadható megoldás. Végül – a Nemzeti Színház előadásának szünetében – nekik kellett visszakozniuk, az egyeztetés, a kompromisszumkészség, így a demokrácia diadalaként prezentálva a megegyezést, és a bírságokat.
A (rendszerváltás óta hozott számtalan) kisebbségi kompromisszum után most többségi kompromisszumra lenne szükség, ráadásul egy szimbolikus jelentőségű törvény esetében, mellyel a szlovákok nem vesztenének semmit. A nyelvhasználati küszöb persze jó, hogy van, ami a hivatali írásbeli érintkezést, az utcanévtáblákat, az önkormányzati ülések nyelvét stb. illeti, ugyanakkor tipikus szlovákiai félmegoldás, mert az erről szóló törvény egy más helyen azt is kimondja, hogy az állam- vagy közigazgatási dolgozó nem köteles ismerni a kisebbségi nyelvet, és nem úgy tűnik, hogy ezen változtatni kívánnának. Azaz a kisebbséginek vagy szerencséje van, és olyan hivatalnokra akad, aki ismeri a kisebbségi nyelvet, vagy – küszöb ide vagy oda – beszélhet szlovákul.
A Most-Híd kisebbségi kérdésekben eddig elért eredményeit látva jogosan lehetnek kétségeink Rudolf Chmel kétoldalú tárgyalásainak sikerét illetően. Félő, hogy a koalíciós „jószlovákok” sem fogják (akarni) megérteni, miről szól a nyelvhasználati küszöb intézménye, vagy ha igen, akkor sem fogják támogatni, azt gondolva: kompromisszumot kötni a kisebbségeknek kell.

Daniel Lipšic belügyminiszter megvalósította elődje, Robert Kaliňák tervét, és növelte a rendőri jelenlétet a szegregált romatelepek környékén. Az intézkedés a kormányzati ciklusokon átívelő tervezés szép példája. A belügyminiszter lépése megosztotta a társadalmat, romákat, nem romákat, szakértőket egyaránt, s valószínűleg a rendőröket is (csak ők hivatalból nem nyilatkozhatnak, de az jelez valamit, hogy a romatelepi szolgálatra nem jelentkeztek önként tömegek, hanem átvezényléssel kellett feltölteni a keretet – s így is csak félig sikerült –, bár ez egy fegyveres testületnél standardnak mondható megoldás).

Az előkészületeket már Kaliňák is megtette, amikor a vasúti rendőrségről szóló törvény módosításába – mely az állami rendőrséggel való összevonást mondja ki – elhelyezett egy apró módosítást, mely akkor csaknem teljes egészében elkerülte a sajtó figyelmét. A jogszabály 40 § 6. bekezdését úgy módosította, hogy a tanulmányok folytatása miatt tartalékos állományba került rendőrök tanulmányaik befejezése után miniszteri utasításra legfeljebb 12 hónapra egy meghatározott egységhez vezényelhetők. Ez a módosítás lehetővé tette, hogy az iskolapadból egyenesen a péró mellé vezényelhessék az állományt. Ezúttal azonban nemcsak a szegregált romatelepek vidékén fokozták a rendőri jelenlétet, hanem erre egy komplex átszervezés részeként került sor, melynek keretében határrendészet és a vasúti rendőrséget is integrálják. Azaz: (vélhetően) kevesebb rendőr lesz a vasútállomásokon, vonatokon, és a határon.

A belügyminiszter lépését bírálók elsősorban azt kifogásolták, hogy lépése nem kínál rendszerszerű megoldást a romaproblémára, és az egész cigányságot állítja be bűnözőként azáltal, hogy lakhelyük környékén fokozza a rendőri jelenlétet. S a legmodernebb fegyverzettel felszerelt taktikai egységek a gettók közelében valóban kelthetik azt a látszatot, hogy a belügy a cigánybűnözés ellen indul harcba. Ilyen pedig nincs. Pápay Tibor rémuralma idején sem cikkeztek arról a lapok, hogy Dunaszerdahely környékén elharapózott a magyarbűnözés, pedig Papa Joe csatlósai olyannyira magyarok voltak, hogy némelyikük az államnyelvvel is hadilábon állt. Mikuláš Černák alvilági országlása alatt sem írták, hogy a Breznóbányai járásban – utóbb Besztercebánya megyében, majd a további területeken, ahol „Miki“ átvette a hatalmat – elharapózott a szlovákbűnözés. Tény azonban, hogy a szegregált romatelepek környékén bizonyos – elsősorban vagyon elleni – bűnözési formák gyakoribbak, mint az ország más részein, s ezekkel egy átlagos körzeti rendőrőrs, melyhez több község is tartozik, nehezen tudja felvenni a harcot. Ráadásul a kis értékű lopásokat szabálysértési eljárás keretében vizsgálják, az elkövetőknek általában nincs pénzük a bírság megtérítésére, az aktahalom növekszik, a bűn folyamatosan következmények nélkül marad, mely további elkövetésre buzdít... S az emberjogi harcosok jeremiádjai mellett gyakran elvész a szegregált romatelepek környékén megromlott biztonsági helyzet szenvedő alanyainak hangja, pedig ők is adófizető állampolgárok, így joggal várják el, hogy az állam épp úgy szavatolja élet- és vagyonbiztonságukat, mint a Pozsony belvárosában élőknek. Ez eddig csak papíron valósult meg. Lipšic végre tett valamit ezekért az emberekért is.

Nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani – érvel Rejtő Jenő szimpatikus hőse, Fülig Jimmy egy verekedést követően. És ez Lipšic megoldási javaslatának problémája is. A rendőrség állománya körülbelül 20 ezer főből áll. Nem vezényelhet minden péró mellé készenléti egységeket, így az általa készített bűnözési térképet pirossal jelzett gócpontjait aligha tudják megfelelő rendőri erővel lefedni.

A másik dolog meg, hogy a szegregált romatelepek problémája korántsem csak biztonsági probléma. Szociális, oktatási, gazdasági, egészségügyi probléma is, mely a belügyminisztérium hatáskörében nem orvosolható, a többi tárca meg egyelőre nem nagyon igyekszik, hogy hasonlóan erélyes lépésekre szánja el magát, vagy nem vesz tudomást a problémáról, vagy konzerválja a jelenlegi állapotot. Kormányzati szintű komplex romastratégiának meg se híre, se hamva, pedig abból a pénzből, melyet a rendszerváltás óta romaügyi konferenciákon kaviáros szendvicsre fordítottak, tán egy közösségi központot is fel lehetett volna húzni, mondjuk a Dúsa utcában. De csak félmegoldások vannak.