Olvasom a mai Új Szóban, hogy a szlovákiai magyarok 70,6 százaléka büszke arra, hogy Szlovákia állampolgára. Ez a Szlovák Tudományos Akadémia felméréséből derül ki. Hát ezt a faszságot!

Őszintén, ki említette már valaha az állampolgárság és a büszkeség szavakat egy mondatban? Kinek jutott eszébe, gondolkozott bárki ezen, míg elé nem toppant egy kérdezőbiztos?

Ekkora megfelelési kényszer lenne bennünk? Én abszolút nem vagyok büszke arra, hogy Szlovákia állampolgára vagyok. Arra sem lennék, ha Magyarországé, Kínáé, Máltáé, Tunéziáé, Perué, vagy netán Kiribatié lennék. Ez egy adott dolog. Úgy alakult, hogy itt születtem, itt nevelkedtem, ide fizetem az adóimat, míg a Kamerunban születettek ugyanezt teszik Kamerunban, és szerintem nem sokat gondolkoznak azon, hogy örülnek-e kameruni állampolgárságuknak. Ez ugyanolyan dolog, mint magyarságom. A szüleim ezen a nyelven tanítottak meg kommunikálni. Semmit nem tettem érte, hogy magyar legyek. Az ölembe hullott. Ahogy a szlovák állampolgárság is. Ez utóbbi ráadásul csak egy adminisztratív viszony. Miért kéne erre büszkének lenni. Ilyen alapon a Holdra szállásra, Sors Tamás paralimpiai sikerére és a rákkutatásra is büszke vagyok. Legalább annyit tettem ezekért, mint a szlovák állampolgárságért.