tg-ltatsthtetet-06-01

Fát ültetni cool, mi több: indokolt. Faültetésre pénzt adni közösségeknek nemes, altruista cselekedet. A faültetésről faszságokat írva beszámolni butaság. Ennyit szűrhetünk le egy "hír" kapcsán.

Az Ekopolis Alapítványnál pénzre lehet pályázni faültetésre. Az udvardi óvoda 635 eurót nyert erre a célra. 500 euróval megdobták őket a szülők és a helyi vállalkozók - ne feledjük, a falu mezőgazdasági minisztert is adott hazánknak, nem nagy gond ott összekalapozni egy ötszázast -, ebből fákat vettek, és kiültették a kisdedóvó kertjébe. Szuper. Kiscímes egy regionális lapban, mínuszos egy országosban, ha aznap nem volt baltás gyilkosság, és a rendőrségi hírek alatt még maradt hely. Alapjában véve az érintetteken kívül keveseket érdekel.

De amikor a pénzadó alapítvány részéről valaki ezt nemzetiségi örömködésnek állítja be, az meglehetős butaság.

"Malí škôlkari, ich pani učiteľky, rodičia a všetci, ktorí sa na projekte podieľali, v praxi ukázali, ako dokážu dve národnosti spolupracovať. Malý projekt posiela na Slovensko veľký odkaz," skonštatovala Magdaléna Dobišová zo spoločnosti Skanska.

"A kis ovisok, tanító nénijeik, szüleik, és mindenki, aki bekapcsolódott a projektbe, a gyakorlatban mutatta meg, hogyan tud a két nemzetiség együttműködni. A kis projektnek nagy üzenetet küld Szlovákiába" - mondta Magdalána Dobišová a Skanska társaságtól.

Kedves Magdaléna, szívesen elmondanám önnek, hogy az udvardi magyarok és szlovákok valószínűleg nem utálják egymást, mint ahogy én sem utálom szlovák szomszédomat. Szoktunk köszönni egymásnak, és beszélgetünk a liftben. Az udvardi magyarok és szlovákok a volt JRD-ben - most a Becík-birtokon -, a Jednotában, a helyi Avanti benzinkúton stb. valszeg nagyon hosszú ideje együtt dolgoznak, és ez az ég adta világon semmilyen üzenetet nem jelent Szlovákia számára, mert ez így normális. Ha lejött volna tíz gyetvai szlovák, hogy fát ültessen a magyar ovisoknak, nem mondom, az hír, de ez...

Az pedig, hogy az ovisok megmutatták, hogy a két nemzetiség hogyan tud együttműködni, a legnagyobb faszság(ok egyike), amit valaha hallottam. A 3-5 éves gyereke (még) egyáltalán nem utálják egymást. Ez az iskolában kezdődik.

Nos, ma van a nemzetközi sajtószabadság napja.
Hat ország írott és elektronikus sajtójának képviselői vitatták meg április 24-én Ungváron a kisebbségben működő média gondjait és vázoltak fel cselekvési tervet, amely a kiadványok anyagi helyzetének javításával és a nemzetrészek közötti sajtóinformáció-cserével foglalkozik.
A Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetsége (MÚKSZ) által szervezett, az ungvári egyetem Hungarológiai Központjában megtartott tanácskozás mintegy harminc határon túli és anyaországi résztvevője egyetértett abban, hogy a kisebbségi régiókban működő sajtónak meghatározó szerepet kell betöltenie a nemzeti kultúra és értékek közvetítésében, a minőségi újságírás megőrzésében és a közszolgálatiság fenntartásában.

A kisebbségi magyar médiumok és az anyaországi szakmai szervezetek képviselői támogatták azt a javaslatot, amely szerint el kell kezdeni a lobbizást Brüsszelben annak érdekében, hogy az Európai Unió biztosítson forrást az általában anyagi nehézségekkel küszködő kisebbségi sajtó támogatására, lehetővé téve egyebek mellett az orgánumoknak a politikától való függetlenedését is. A fórumon elhangzott, hogy nyomtatott vagy internetes formában létre kell hozni egy negyed- vagy félévente megjelenő időszaki kiadványt, amelyben mindegyik határon túli régió sajtója megjelenési felülethez jutna.

A cikk az eredeti helyen folytatódik tovább.

Ma a "kárpátaljai magyar irodalom" blogját  szeretném népszerűsíteni. Azért élek ezzel a túlzó kifejezéssel, mert ha a HTM irodalomról van szó, akkor ukrajnai írót alig valaki tud mondani, a valamennyire tájékozottak viszont legalább Balla D. Károly nevét ismerik. Az Új Szó szombati számában a szerző arról vall, szükségből erényt kovácsolva hogyan lett "bősz blogger". Ahogy magam is írtam egy helyen, a HTM kifejezés a virtuális térben hála Istennek nehezen értelmezhető.

Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit, szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot, vezettem magánkiadót – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől és a többé-kevésbé mindig mostoha „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli források híján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak. Minthogy erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagytam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal. Illetve dehogyis! Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Mivel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést.

A cikk az eredeti helyen folytatódik.

Olvasom a mai Új Szóban, hogy a szlovákiai magyarok 70,6 százaléka büszke arra, hogy Szlovákia állampolgára. Ez a Szlovák Tudományos Akadémia felméréséből derül ki. Hát ezt a faszságot!

Őszintén, ki említette már valaha az állampolgárság és a büszkeség szavakat egy mondatban? Kinek jutott eszébe, gondolkozott bárki ezen, míg elé nem toppant egy kérdezőbiztos?

Ekkora megfelelési kényszer lenne bennünk? Én abszolút nem vagyok büszke arra, hogy Szlovákia állampolgára vagyok. Arra sem lennék, ha Magyarországé, Kínáé, Máltáé, Tunéziáé, Perué, vagy netán Kiribatié lennék. Ez egy adott dolog. Úgy alakult, hogy itt születtem, itt nevelkedtem, ide fizetem az adóimat, míg a Kamerunban születettek ugyanezt teszik Kamerunban, és szerintem nem sokat gondolkoznak azon, hogy örülnek-e kameruni állampolgárságuknak. Ez ugyanolyan dolog, mint magyarságom. A szüleim ezen a nyelven tanítottak meg kommunikálni. Semmit nem tettem érte, hogy magyar legyek. Az ölembe hullott. Ahogy a szlovák állampolgárság is. Ez utóbbi ráadásul csak egy adminisztratív viszony. Miért kéne erre büszkének lenni. Ilyen alapon a Holdra szállásra, Sors Tamás paralimpiai sikerére és a rákkutatásra is büszke vagyok. Legalább annyit tettem ezekért, mint a szlovák állampolgárságért.