Ma húsz éve, hogy megalakult a Újságírók Szlovákiai Szindikátusa (SSN). „Az SSN megalapítása logikus folyamata volt az 1989. november 16-án kezdődött események után” – áll a szindikátus nyilatkozatában. „A szindikátus célja kezdettől fogva a sajtószabadság kivívása, az újságírói munka feltételeinek megteremtése.” A szervezetnek jelenleg 1760 tagja van.
2010. január 01. 13:20
Író vagy újságíró?
"Voltak dolgok, amiket szerettem, voltak, amiket nem, de az az igazság, hogy történt velem valami. Ahogy elkezdtem újságba írni, rögtön elakadtam a prózaírásban, Ellensége is vagyok annak, hogy valaki egyszerre legyen újságíró és író. Vagy újságíró vagy, vagy író. Esetleg ha valaki az újságcikkeiből csinál egy könyvet, azt még elfogadom, az rendben van, az mehet."
N. Tóth Anikó: Isten állatkertjéből operettországon át a shopping centerig. Beszélgetés Pablo Urbányival. Opus, 2009/3, 61.
2009. november 26. 20:01
Igazságszolgáltatási anomáliák
A múlt héten jogerősen kétévi, letöltendő szabadságvesztésre ítélte a Besztercebányai Kerületi Bíróság azt a férfit, aki egy évvel ezelőtt gyalogosátkelőn gázolt el két 16 éves lányt – az egyikük a kórházban belehalt sérüléseibe, a másik három hónapon belül gyógyuló, súlyos sérüléseket szenvedett. A sofőrt öt évre a vezetéstől is eltiltották.
Nem jelent meg a Nyitrai Járásbíróság büntetőtanácsa előtt e héten kedden Karim B., aki 2008 januárjában a megyeszékhely legnagyobb lakótelepén részegen, jogosítvány nélkül felhajtott a járdára, ott elgázolt egy komplett családot, a babakocsit gyerekestül felkente egy betonfalra, a csecsemőnek esélye sem volt a túlélésre, az anya súlyos, az apa és a nagybácsi könnyebb sérüléseket szenvedett. A korábban háromszor büntetett Karim B. vádalkut kötött az ügyésszel: négyévi szabadságvesztésben, és azt követően hatévi vezetéstől való eltiltásban állapodtak meg, ezt kellett volna jóváhagynia a bíróságnak.
Két aktuális „halálos” közlekedési hír. Talán mindenki megértené, ha a halott gyermekek szülei a tett súlyához képest nevetséges büntetések helyett az elkövetők halálát kívánnák. Ám a Mózes II. könyve 21. részének 24. versében lefektetett „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért” jogfelfogás már jó ideje a múlté. A 2005-től hatályos Büntető Törvénykönyv 149. paragrafusa szerint a gondatlanságból elkövetett emberölésért három év szabható ki, mely minősített esetben – ha a cselekményt foglalkozás körében, vagy gépjármű vezetőjeként, egyéb súlyosbító körülmények között követik el – akár tíz évig is felkúszhat. Azonban erre nagyon ritkán kerül sor, sőt, a gázolók leggyakrabban megússzák felfüggesztettel, vagy jelképes büntetéssel.
Gyerek, mikor beszállsz az autóba, fél lábbal a börtönben vagy, fél lábbal meg a temetőben – ezek voltak autósiskolai oktatóm (kellően motiváló) bevezető szavai első, már nem tanpályás vezetésem előtt, még gimnazista koromban. Az autó fegyver – tanultam meg később kezdő újságíróként a rendőrségi sajtótájékoztatókon. A kérdés: milyen mértékben kell kriminalizálni a halálos közlekedési balesetek okozóit. Hisz a legtöbbjüknek ez az első bűncselekménye, nem tipikus bűnöző típusok, sőt az esetek túlnyomó többségében tisztességes adófizető állampolgárok, akik rendezett életvitelt folytatnak, csak egyszer rosszkor néztek félre. A lelkifurdaláson túl nem elég büntetés-e egy gázoló Linux-rendszergazda, netán hegesztő számára az, hogy ilyen előélettel erőszakos bűncselekmények erőszakos elkövetőivel zárják őket össze, akármilyen rövid időre is, és a szomszédjuk életük végéig sandán néz rájuk, mondván: börtöntöltelék?
A bűncselekményért igazságos bírósági eljárás során mindenkinek meg kell kapnia az igazságos büntetését. A hazai igazságszolgáltatás azonban a jogsértések szenvedő alanyainak jó ideje nem képes ezt biztosítani. E két, viszonylag könnyű, a bizonyítás szempontjából nem különösebben igényes per példáján is láthatjuk, az elsőben egy, a másodikban közel két év telt el a cselekmény és a büntetés (várható) kiszabása között. De hogy mi tart egy gyermektartási díj megítélésén 5-10 évig – ilyen esetekről tucatjával tud az ombudsman, nem beszélve azokról az alacsony jogtudatú pereskedőkről, akik nem kérik az emberjogi biztos segítségét –, nehezen fogható fel. Mintha a hazai igazságszolgáltatási rendszer fogaskerekei közé valaki lapáttal szórná a homokot. Talán minden olvasó emlékszik a maga nemében egyedülálló, szeptemberi rihnói tömegverekedésre, melybe összesen 150 ember kapcsolódott be. A tömegverekedés kirobbantója korábban baltával megölte az apját, és egy csehországi fegyveres rablásért is elítélték. Azt gondolhatnánk, hogy már-már nyugdíjkorhatár-közeli elkövetőről van szó, aki letöltött két súlyos börtönbüntetést két súlyos bűncselekményért. Nem így van: ez a személy még csak 25 éves. És már szabadlábon van. Ehhez képest a besztercebányai gázolót szinte gályarabságra ítélték. Ha az ilyen anomáliákat kiküszöbölnék, az állampolgárok talán elhinnék, hogy igazságszolgáltatás is van az országban. Amit jelenleg láthatunk, azt legfeljebb lassú jogszolgáltatásnak nevezhetjük.
2009. november 22. 06:40
A szövegember
Szeptember 26-án ünnepelte hatvanadik születésnapját Tóth László. Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük. Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban csal: a szerző (újra)kezdő apuka. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth-Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több száz folyóméter könyv között élnek. A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de nem lepődtem volna meg, ha ott is könyveket találok: Tóth László egy korábbi, budapesti – akkor éppen – legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta. Beszélgetésünk alatt többször harangoztak a közeli templomban. Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, rémlett fel bennem 1996-os verseskötetének címe.
Hányadik lakása ez, amelyikben beszélgetünk?
Nem tudom, talán a huszadik… Össze kell számolnom. Szülői házamból volt mindjárt három, Budapest, Izsa I., Izsa II., a komáromi albérletem – ide számolom azt is, mert éveket töltöttem ott –, a pozsonyi albérleteim, Dunaszerdahelyen ez a második hely ahol lakom, Budapesten volt négy, Komáromban éltem, Pozsonyban két lakás. Számomra az otthont nem egy-egy konkrét település jelenti.
Budapestről került Izsára, innen Komáromon át Pozsonyba majd Dunaszerdahelyre, aztán újra Budapest következett, innen Pozsony és újra Dunaszerdahely. Hol van otthon?
Ott vagyok otthon, ahol a családom, a barátaim vannak. Életemet a Pozsony és Budapest közötti, 200 kilométer hosszú, és 50 kilométer széles sávban töltöttem. Máshol tartósan nem éltem, csak turistaként fordultam meg. Számomra ez a régió irodalmi és kulturális értelemben mindig is egynek számított, az aktuális politikai határoktól függetlenül.
Költői pályakezdése 1967-re tehető, első kötete, a három év terméséből összeállt A hangok utánzata nemzedéki antológiájuk, az Egyszemű éjszaka után egy évvel, 1971-ben jelent meg. Hetvenegyben ön akár már diplomás is lehetett volna, ehelyett alkalmi munkákból élt, és az olykor Kulcsár Ferenc szekrényében lakó Varga Imrével csavarogtak, csajoztak, buliztak. Nehéz önt elképzelnem beatnikként.
A Közgazdasági Főiskolt otthagytam, nem jártam be órákra, helyette olvastam. Úgy éreztem, önépítkezésemhez akkoriban erre nagyobb szükségem volt. Miután leérettségiztem, tudatosan elutasítottam a szülői támogatást, önálló szerettem volna lenni. Elmentem a magyar étterembe pincérnek, de korábban dolgoztam az útkaparóknál, és életem egy szakaszában voltam traktorkabinfestő betanított munkás is. A fizikai munkával és munkások között töltött időszakot önépítkezésem szempontjából nagyon fontosnak tartom. Nagyon sokat megtudtam önmagamról és a társadalomról. Ami a csavargásokat illeti, a hippik térhódítása előtt mi voltunk a beatnemzedék utolsó hazai hulláma. Persze, a szocialista Csehszlovákiában nem lehetett kerouaci léptékű csavargásokra gondolni. Pozsonyból Galántára, Dunaszerdahelyre jártunk, csak hogy ismerkedjünk, vagy megigyunk egy sört. Az már a csavargások csavargása volt, ha vonatok vécéjében és stoppal az ember leutazott a gombaszögi kulturális rendezvényre.
Hogyan lett hontalan?
Miután az Irodalmi Szemléből felsőbb nyomásra távoznom kellett, évekig szabadúszó író voltam. Több együttható is szerepet játszott abban, hogy 1986-ban visszaköltöztem Magyarországra. Az itteni közeg élhetetlenné vált számomra. Áttelepülésem után az ideiglenes tartózkodási engedélyemben születési és lakhelyemként Budapest szerepelt, az állampolgárság rovatban viszont az, hogy hontalan. Ezt utóbb le is fénymásoltam, és elraktam.
Abban ez időszakban a szocialista tábor országai között nem volt olyan egyszerű a migráció. Önnek hogy sikerült ezt megoldani?
Névházasság útján. Abban az időben ez a magyarországi ifjak körében egy bevett jövedelemforrás volt. Előfordult, hogy reggelente az én szobámból egy másik nő, a „névfeleségem” szobájából egy másik férfi jött ki. Drágám, bemutatom meg férjem/feleségem! – élcelődtünk gyakorta. Sajnálatos, hogy ennek a szociológiai jelenségnek mindmáig sem az irodalmi, sem a filmes feldolgozása nem történt meg. Én sem írtam róla. Későn érő típus vagyok. Lehet, hogy még nem érett meg bennem a téma…
Budapestről – több lakás és nő után – 2005-ben visszatért a szlovák fővárosba, és újabb családot alapított. Kislányuk, Anna hároméves. Ön hatvan. Elképzelhető, hogy az esküvőjén már nem tud ott lenni. Ezt hogyan éli meg?
Zsuzsával erről sokat beszélgettünk, igen, elképzelhető, hogy nem fogom tudni felnevelni, és akkor számára ez egy többletterhet jelent. Lehet még hátra két évem, öt évem, tíz évem, húsz évem, ezt nem tudni. Sokan letagadják a korukat. Én nem. Én szeretek hatvanéves lenni, és amikor ötven voltam, ötvenéves is szerettem lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha megérném a hetvenet, azt is szeretni fogom. Ugyanakkor kegyes hozzám a sors, mert vannak felnőtt gyerekeim, négy unokám – egy fiú és három lány –, és itt van Anna. Így a gyermekek fejlődését nagyapai és apai dimenzióban is meg tudom élni. Megadatott nekem az a kegy, hogy újra tanúja lehetek az emberi értelem nyiladozásának, az emberi beszéd kibontakozása csodájának. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ha majd felnő, azt mondhassa, érdemes volt idős apa gyermekeként is a világra születnem.
2009. november 22. 06:40
A szövegember
Szeptember 26-án ünnepelte hatvanadik születésnapját Tóth László. Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük. Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban csal: a szerző (újra)kezdő apuka. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth-Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több száz folyóméter könyv között élnek. A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de nem lepődtem volna meg, ha ott is könyveket találok: Tóth László egy korábbi, budapesti – akkor éppen – legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta. Beszélgetésünk alatt többször harangoztak a közeli templomban. Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, rémlett fel bennem 1996-os verseskötetének címe.
Hányadik lakása ez, amelyikben beszélgetünk?
Nem tudom, talán a huszadik… Össze kell számolnom. Szülői házamból volt mindjárt három, Budapest, Izsa I., Izsa II., a komáromi albérletem – ide számolom azt is, mert éveket töltöttem ott –, a pozsonyi albérleteim, Dunaszerdahelyen ez a második hely ahol lakom, Budapesten volt négy, Komáromban éltem, Pozsonyban két lakás. Számomra az otthont nem egy-egy konkrét település jelenti.
Budapestről került Izsára, innen Komáromon át Pozsonyba majd Dunaszerdahelyre, aztán újra Budapest következett, innen Pozsony és újra Dunaszerdahely. Hol van otthon?
Ott vagyok otthon, ahol a családom, a barátaim vannak. Életemet a Pozsony és Budapest közötti, 200 kilométer hosszú, és 50 kilométer széles sávban töltöttem. Máshol tartósan nem éltem, csak turistaként fordultam meg. Számomra ez a régió irodalmi és kulturális értelemben mindig is egynek számított, az aktuális politikai határoktól függetlenül.
Költői pályakezdése 1967-re tehető, első kötete, a három év terméséből összeállt A hangok utánzata nemzedéki antológiájuk, az Egyszemű éjszaka után egy évvel, 1971-ben jelent meg. Hetvenegyben ön akár már diplomás is lehetett volna, ehelyett alkalmi munkákból élt, és az olykor Kulcsár Ferenc szekrényében lakó Varga Imrével csavarogtak, csajoztak, buliztak. Nehéz önt elképzelnem beatnikként.
A Közgazdasági Főiskolt otthagytam, nem jártam be órákra, helyette olvastam. Úgy éreztem, önépítkezésemhez akkoriban erre nagyobb szükségem volt. Miután leérettségiztem, tudatosan elutasítottam a szülői támogatást, önálló szerettem volna lenni. Elmentem a magyar étterembe pincérnek, de korábban dolgoztam az útkaparóknál, és életem egy szakaszában voltam traktorkabinfestő betanított munkás is. A fizikai munkával és munkások között töltött időszakot önépítkezésem szempontjából nagyon fontosnak tartom. Nagyon sokat megtudtam önmagamról és a társadalomról. Ami a csavargásokat illeti, a hippik térhódítása előtt mi voltunk a beatnemzedék utolsó hazai hulláma. Persze, a szocialista Csehszlovákiában nem lehetett kerouaci léptékű csavargásokra gondolni. Pozsonyból Galántára, Dunaszerdahelyre jártunk, csak hogy ismerkedjünk, vagy megigyunk egy sört. Az már a csavargások csavargása volt, ha vonatok vécéjében és stoppal az ember leutazott a gombaszögi kulturális rendezvényre.
Hogyan lett hontalan?
Miután az Irodalmi Szemléből felsőbb nyomásra távoznom kellett, évekig szabadúszó író voltam. Több együttható is szerepet játszott abban, hogy 1986-ban visszaköltöztem Magyarországra. Az itteni közeg élhetetlenné vált számomra. Áttelepülésem után az ideiglenes tartózkodási engedélyemben születési és lakhelyemként Budapest szerepelt, az állampolgárság rovatban viszont az, hogy hontalan. Ezt utóbb le is fénymásoltam, és elraktam.
Abban ez időszakban a szocialista tábor országai között nem volt olyan egyszerű a migráció. Önnek hogy sikerült ezt megoldani?
Névházasság útján. Abban az időben ez a magyarországi ifjak körében egy bevett jövedelemforrás volt. Előfordult, hogy reggelente az én szobámból egy másik nő, a „névfeleségem” szobájából egy másik férfi jött ki. Drágám, bemutatom meg férjem/feleségem! – élcelődtünk gyakorta. Sajnálatos, hogy ennek a szociológiai jelenségnek mindmáig sem az irodalmi, sem a filmes feldolgozása nem történt meg. Én sem írtam róla. Későn érő típus vagyok. Lehet, hogy még nem érett meg bennem a téma…
Budapestről – több lakás és nő után – 2005-ben visszatért a szlovák fővárosba, és újabb családot alapított. Kislányuk, Anna hároméves. Ön hatvan. Elképzelhető, hogy az esküvőjén már nem tud ott lenni. Ezt hogyan éli meg?
Zsuzsával erről sokat beszélgettünk, igen, elképzelhető, hogy nem fogom tudni felnevelni, és akkor számára ez egy többletterhet jelent. Lehet még hátra két évem, öt évem, tíz évem, húsz évem, ezt nem tudni. Sokan letagadják a korukat. Én nem. Én szeretek hatvanéves lenni, és amikor ötven voltam, ötvenéves is szerettem lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha megérném a hetvenet, azt is szeretni fogom. Ugyanakkor kegyes hozzám a sors, mert vannak felnőtt gyerekeim, négy unokám – egy fiú és három lány –, és itt van Anna. Így a gyermekek fejlődését nagyapai és apai dimenzióban is meg tudom élni. Megadatott nekem az a kegy, hogy újra tanúja lehetek az emberi értelem nyiladozásának, az emberi beszéd kibontakozása csodájának. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ha majd felnő, azt mondhassa, érdemes volt idős apa gyermekeként is a világra születnem.
Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.
Utolsó kommentek