tg-ltatsthtetet-06-01

Azt hiszem, gratulálhatunk a köztársaságielnök-választás igazi győztesének. Ez pedig nem Ivan Gašparovič, aki a papírforma szerint nyert. Nem Iveta Radičová, aki a vártnál kisebb különbséggel lett második. Nem Franitšek Mikloško, aki a hihetetlenül szar kampánya ellenére is harmadik lett. Nem az ellenzék, ahogy Csáky Pál mondta. A választások igazi győztese a Sme című polgári liberális napilap. Az ország két legerősebb televíziója, az örök piacvezető Markíza, és az örök második Joj is úgy látta jónak, hogy nézőiknek az lesz a legjobb, ha választási műsoraikban a Sme kommentátorai fogják megmondani a trút. A Markízán Marián Leško, a Jojon Ivan Štulajter osztotta az észt. Azaz a két legnagyobb tévé úgy gondolta, hogy nem a Pravda, nem a Hospodárske noviny, nem a Nový čas, nem a Plus 1 deň - a magyar lapokat és portálokat ne is említsük, mert azokat a szlovák sajtó nem is veszi sajtószámba -, hanem pont a Sme kommentátorai tudják az istenadta tévénézőnek a legjobban elmagyarázni, mi van a képernyőn. Némi irigységgel vegyülő kézszorítás a kollégáknak.

***

A maximális politikai korrektségre törekvő hírt olvasok az Új Szó Onlájnon. A hír arról szól, hogy Gál Sándor Pulitzer-díjat, méghozzá nem is akármilyent, hanem életműdíjat  kapott. A hír mellett rövid figyelmeztetés: bassza meg, hogy-hogynem van egy Alexander Gál, aki ugyanakkor született, mint a mienk, és ügynök volt. Emberek, mekkora a valószínűsége annak, hogy két azonos nevű ember azonos napon születik, az egyik ügynök, a másik nem?

Kedden jelenik meg a Seattle Post-Ingelligencer utolsó papíralapú kiadása, a 146 éves múltra tekintő napilap ezentúl csak interneten lesz elérhető. A P-I az első jelentősebb amerikai napilap, amely erre a lépésre kényszerült.

A döntést nagy figyelemmel követi a súlyos válságba került szektor. Az Egyesült Államok nyugati partján csak P-I-ként emlegetett lap a Hearst Corporation tulajdonában áll. Keddtől a korábbi 165 munkatárs helyett mindössze 20 marad a szerkesztőség állományában. Az internetes kiadás neves seattle-i lakosok írásait, kommentárokat, fotógalériákat és blogokat kínál az olvasóknak - áll a P-I honlapján.

A Seattle Post-Ingelligencer 14 millió dolláros veszteséggel zárta a tavalyi évet, ami januárban a lap eladására kényszerítette a Hearst csoportot. Mivel azonban nem találtak vevőt, március 10-én úgy döntöttek, hogy az internetre költöztetik az újságot.

Imigyen szól a Magyar Távirati Iroda híre egy amerikai helyi lap megszűnéséről. A hírrel egy sereg magyar portálon találkozhattunk. Konganak a vészharangok a nyomtatott sajtó felett. Pedig Seattle nagy város..., az újság példányszáma pedig 120 ezres volt. Mire gondoljon, akinek ennél százezerrel kevesebb...

Egy napilap fennállásának hatvanadik évfordulója alkalmából szervezett eseményen alkalmam nyílt beszélni a lap régebbi munkatársaival is. Egy főképp ifjúkori potenciája miatt legendás öregúr elmondta, annak idején - hogy mikor, az ebből nem derült ki - 100 körül dolgoztak a szerk.-ben, és még a Zväzarm (Honvédelmi Szövetség) dolgaira is tartottak egy embert. Akinek csak az volt a dolga, hogy csak erről a szervezetről írjon. Ez nyilván luxus, de a fenti hírben is azt olvashatjuk, hogy a 165 munkatársból 20-at tartottak meg. Régen az volt a tendencia, hogy sok ember írt kevés dolgot, most pedig az, hogy kevés ember ír kurvasokat. (Mert nyilván 20 ember nem fogja tudni 165 munkáját végezni.)

Az anyagok sokszor ezért felületesek, összecsapottak, nyelvileg is. Most nem általánosítunk, és nem mondjuk, hogy csak a csikkel teli hamutartók mellett, írógépen, kéziratpapírra írt, majd a boss által tintaceruzával okézott újságírás idején születtek értékes cikkek, ami meg ma van, az mind szar, csak jelezzük, hogy nyilván sokkal könnyebb volt George Orwellnek kora legnagyobb stilisztájává lenni úgy, hogy napi egy cikket írt. És persze, ma már nem Krúdyk, Kosztolányik, Ady Endrék írják az újságokat. Nincs Móra Ferenc-kaliberű haditudósító, csak egy Orosz Józsefre futja… Elmélyülés nélkül nem lehet jó cikket írni. Nehéz úgy míves jegyzetet, veretes kommentárt leadni a véleményrovatnak, ha utána még meg kell írnod egy interjút egy megyei politikussal, egy közbeszerzései sajtóról hazajövet.

Továbbá minden faszkalap, aki MTI-híreket pakol fel hírportálokra, azt hiszi magáról, hogy ő újságíró. Aki meg idegen nyelvű hírügynökségből fordítja, hírszerkesztőként tetszeleg. Holott az első tevékenységet egy fajtársainál némileg intelligensebb, 3-4 éves hegyi gorilla is könnyedén elsajátítaná.

Azáltal, hogy mindenkinek relatíve kevés pénze van, és alultáplálja a lap internetes kiadását, vagy eleve alultáplálja a csak online formában létező sajtóorgánumot, pont a portálok egyéni arculata veszik el. Mert ha 1-2-3 ügyeletessel próbálunk pótolni sportriportert, külpolitikai szakírót, tőzsdei elemzőt, recenzenst, blogadmint, képszerkesztőt, videószerkesztőt, bűnügyi és báli tudósítót stb., akkor az lesz, hogy mindenki ugyanahhoz nyúl: magához a hírügynökségekhez. Ami olyan, mint a magyar konyhát elsilányító szocialista borzalom, a generálszósz. És persze, egy monitor előtt ülő embernek sosem lesznek olyan infói, mint egy kijáró munkatársnak. Közzé lehet tenni a hírügynökségi beszámolót, de egy-egy politikai döntés megértése szempontjából sokkal fontosabb lehet, amit a folyosón elmond neked a frakcióvezető. Csakhogy a monitorban nincsenek folyosók.

És nincs tuti recept arra sem, hogy az onlineból hogyan lehet pénzt csinálni. Ha megnézzük a valóban nagy napilapok nagy onlányait, és a mögöttük álló számokat, ami az asztal mellett újságírók sorsáról döntő nem újságírók számára az alany-állítmány egyeztetésénél is fontosabb, az online a nyomtatott töredékét hozza bevételként. Az olvasó megszokta az ingyentartalmat, és valszeg nem lenne hajlandó fizetni a webes tartalomért, akkor sem, ha az jobb lenne, mint az ingyenesen kapható – leszámítva persze most néhány nagyon szűk üzleti/ipari stb. szakterületet. Pedig a portált is fenn kell valahogy tartani, és fizetni az embereket. Különben elmennek strážca v oblekunak. Az olvasók azt hiszik, hogy a hír, az úgy valahonnan van, oszt’ jó. Pedig azért, hogy egy gázai övezeti hír megszülessen, lehet, hogy valaki az életét kockáztatta, persze, ha nem a közeli szálloda tévéjében nézte a háborút, mint az a magyar haditudósító. Vagy – békésebb, és köreinkben valószerűbb példáknál maradva – órákat ácsorgott zárt ajtós parlamenti bizottsági ülések előtt, és a hugyozni menő képviselőket zaklatta, mivel soká tárgyaltak, nem tudta a barátnőjét elvinni moziba aznap este, és megint csak azzal tudott takarózni, hogy bocsezamunkám; ötvenszer felhívott egy szóvivőt, mire az felvette; egy parkoló Skoda Fabiában 4 órát ült a börtön előtt, hogy kijöjjön a Pápay-gyilkosság vádlottja, aki csak annyit mondott, ártatlan vagyok, majd beült egy Mercedesbe. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen írni, 4-kor el kellett indulni Pozsonyból. Ha az illető alkalmazott, akkor majd ennek a kiadásait megpróbálják fedezni a reklámbevételekből, ha vannak; ha szabadúszó, akkor eleve vagy nem is fog bele ilyenekbe, vagy úgy tesz, mint Józsi bácsi, aki petróleumlámpát akasztott a faszára, hogy éjjel is tudjon aratni: készít fotót, videót mindent, és eladja több helyre.

És fordítsunk figyelmet a hír egy másik passzusára is: Az internetes kiadás neves seattle-i lakosok írásait, kommentárokat, fotógalériákat és blogokat kínál az olvasóknak - áll a P-I honlapján.
Megnéztem az újság honlapját (seattlepi.com), és így első ránézésre nem tűnt rosszabbnak a magyar megyei portáloknál. Nálunk a regionális sajtónak nincs olyan kultusza, mint mondjuk Német- vagy Olaszországban, esetleg az USA-ban – ott elsősorban a lépték mássága miatt –, de most megpróbálom elképzelni ugyanezt hazai viszonyok között…

Kommentárokat és blogokat kínál az olvasóknak. De bassza meg, a bloggeráj nem újságírás, még ha van, aki úgy is gondolja. És ami a legnagyobb gond: véleményeket kínálnak az olvasónak tények helyett. A Rimaszombati járásban 30%-os a munkanélküliség. Most elképzelem, hogy egy neves rimaszombati lakos erről ír egy kommentárt. De a kommentár alapvetően hírmagyarázat. Tessék mondani, hír nem lesz?
Meg nagyon könnyű egy tízsoros blogbejegyzést odabaszni bármiről, különösebb felelősség nélkül, de próbálj meg korrekt hírt vagy tudósítást írni, mondjuk a Komáromi Vízművekről, a szerdahelyi távfűtésről, a királyhelmeci önkormányzatról, a nemesócsai polgármesterről, úgy, hogy valóban minden adatot megerősíttetsz két független forrásból. Nem tényfeltáró írást a Raisz-fivérek eltűnéséről, betonbaöntést kockáztatva. Csak egy jó, harmincsoros hírt, ami megfelel a műfaji követelményeknek. Sokkal nehezebb lesz, és fél napig tart. Ha a tények elfogynak, maradnak a vélemények. És az emberek azt hiszik majd, hogy akkor is újságot olvasnak, ha a Kaufland reklámújságját lapozgatják, azért, mert a végében van két, cikknek látszó betűhalmaz.

És még sok mindent kellene ide írni.

Hogy e sorok írója nem Robert Fico feltétlen híve, az azt hiszem, már korábban kiderült. A hét szerdai híre egyértelműen Balog Zoltán és bizottsága pozsonyi látogatása volt. Azonban szerdán még egy fontos dolog történt, melyre most szeretnénk visszatérni, mert most van rá időnk.

A kormány szerdai ülésén elfogadta, hogy a különösen súlyos bűncselekmények elkövetői egy évvel tovább lehessenek vizsgálati fogságban, mint a nagy átlag. A kormány egyúttal egyetértett azzal is, hogy a törvénymódosítást rövidített törvénykezési eljárásban tárgyalják. Azaz ne hónapokig tartson elfogadtatni, hanem sitty-sutty meglegyen.

A törvénymódosítást beterjesztő igazságügyi minisztérium jogmagyarázata szerint a módosítás célja"az emberek és vagyonuk védelme az olyan, különösen súlyos elkövetők elől, akiket 25 évre, vagy akár életfogytiglani börtönbüntetésre is ítélhetnek".  Ez azt jelentené, hogy a vizsgálati fogság ideje négyről öt évre emelkedne.

A az emberek életének és vagyonának védelme nagyon szép dolog, azt hiszem, akinek van élete és van vagyona, csak egyetérteni tud a törvénnyel. De! Ne legyünk már tudatlanok, a lóláb most is kilóg: egyértelmű, hogy a törvénymódosítás azért született meg, hogy Róbert Okoličány ne kerülhessen szabadlábra. Okolicány a kelet-szlovákiai alvilág egyik meghatározó "családfője", a Borža-klán örök kritikusa, ám a bírálat eszközei ebben a műfajban nem a szóvirágok, hanem minimum a bézbólütők, Okolicányéknál olykor a géppisztoly is. Okolicányt elítélték, életfogytra,  de fellebbezett, és ha április 13-ig nem születik döntés az ügyében, az életfogytiglanra ítélt bűnöző kisétálhat a börtönből.

Nyilván Okoličánynak nem kellene szabadlábon mászkálnia. De a sebes törvényelfogadás minimum két kérdésirányt felvet. Mekkora a jogbiztonság abban az országban, ahogy ad hoc hoznak bűnözőkre ráhúzható paragarafusokat, hisz ugyanilyent már Mikuláš Černákkal is csináltak. (Nem is beszélve arról, hogy mi van, ha valaki netán ártatlanul ül 5 évig vizsgálatiban, ami ugyebár nem büntetés.)
A másik pedig: a folytos suszterozás helyett nem lenne jobb, ha a bíróságok munkáját tennék hatékonyabbá? Ha nem ítélkezhetnének olyan bírók, akik ellen eljárás van folyamatban? Ha megszűnne a szervezett bűnözés és a bíróságok összefonódása? Ha eltörölnék a rengeteg obstrukciós lehetőséget? Ha nem lenne annyi eljárási hiba. Vegyük például az Adamčo-ügyet. Branislav Adamčot Marián Karcel meggyilkolása miatt jogerősen elítéltek, 25 évet kapott, de ezt a Legfelsőbb Bíróság eljárási hibák miatt 15 évre csökkentette. Alapból röhej, hogy egy gyilkosságot 15 évvel meg lehet úszni, sőt kevesebbel. De hogy a 15 azért 15, mert egy bíró elkúrt valamit...

 

Nézzük meg a járművet:

 

 

 

 

(Mobiltelefonnal készült, alacsony minőségű felvételek.)

Korábban írtunk arról, hogy a folytonos bűnben és mocsokban tobzódás dörzspapírszerűvé teszi a hírlapíró lelkét. Ahogy tanult kollégám, a hazai közírás verbális flagelluma, Barak László mondta nekem 2004 júniusában: egyet jegyezz meg, aki bemegy az istállóba, annak szaros lesz a csizmája. Mégis vannak dolgok, amikor nemcsak a legjámborabb zene-esztétika szakos tanár mondja azt, hogy napalmot az ilyennek, hanem minden ép lelkű olvasó. Szerencsére ezeket nem nagyon szeretik a börtönben, már ha bekerül.

De most nem erről szeretnénk írni, hanem egy némileg könnyebb témáról, ez pedig a markecolás.  Tegnap a Besztercebányai Kerületi Bíróság összesen 59 hónapot osztott ki markecolás miatt. Na gyerekek, ki tudja megmondani, mi a markecolás? Ne guglizz!

A fel- majd eltűnő szavakat a buzgár (ez nem valami homoš dolog) példájával szokták prezentálni. Ugyebár, mikor a nagy dunai árvíz elvitte a fél Csallóközt, a nyomán sok buzgár - A buzgár árvíz során a töltések mentett oldalán megjelenő vízfeltörés. A buzgár alulról felfelé irányuló szivárgásból alakul ki, és magával viszi a vízáteresztő réteg finom szemcséjű anyagát. Folyóink mentén árvíz esetén gyakori jelenség. - keletkezett, és utána a szlovmagy sajtó soká használta a buzgárként tört fel szókapcsolatot. Aztán levonult az árvíz, és a buzgárként tört föl is kivonult a sajtóból.

Ha bemegyünk az OSZK-ba, és két világháború közötti bulvárlapokat (vagy ahogy akkor nevezték: revolverlapokat) olvasunk - mert voltak ilyenek, ne higgyük, hogy a Blikk volt az első a rendszerváltás után -, ott gyakran találkozhatunk a markecolás kifejezéssel. A markecolás az, amikor - jellemzően ittas - férfi vendégeket szexuális szolgáltatások ígéretével félreeső helyre csalnak, itt viszont pina helyett a fejére kap egy jókorát, kifosztják, és hogy úgy mondjam: baszhatja. Tehát a szexuális motívum mégiscsak jelen van, még ha az áldozat nem is így gondolja.

A markecoláshoz ketten kellene, a csalétek, és a verőember, aki jellemzően a "hölgy" stricije. A markecolás előnye, hogy a lányok nem használódnak el olyan gyorsan, ellenben hátránya, hogy az áldozat feljelentést tehet, testi sértésként vagy rablásként állítva be az ügyet.

Nos, egy ilyen per végére tett pontot a kerületi bíróság. A 24 éves Andrej Samkot 39 hónap szabadságvesztésre ítélte, míg a csalétekként közreműködő barátnőjét, Lucia Dinková 20 hónap felfüggesztettet kapott.

A story klasszikus szegény embert még az ág is húzza történet: a sértett épp állása elvesztése miatt italozott, mikor Samko több nőt is felkínált neki - ebből már kitalálhatjuk, mi volt a foglalkozása. A sértett Luciát választotta. Amikor a garázssoron a tarifáról egyezkedtek, a streici rátámadt az áldozatra, elvette a pénzét és a telláját.
Az ügyész súlyosbításért fellebbezett Lucia számára, de a bíróság ezt elutasította. A bíró elrendelte a szabadságvesztés azonnali végrehajtását is: magyarul a bíróságról ment a sittre.

Ennyi a story. Nem különösebben érdekes. Tavaly 94 gyilkosság történt, azok bármelyike érdekesebb ennél, irreverzibilitása folytán. Csak azért említettem meg, hogy felhívjam a figyelmet arra, mennyire szabályos a hazai rendőrségi tudósítások (mert bűnügyi riportok már nincsenek is) nyelvezete. Egyáltalán nem használják sem a bűnözői, sem a zsaruszleneget, vélhetően a nyelvvel való kapcsolatok hiánya miatt. Múltkor egy gazdasági nyomozóval italoztam. Bűnügyekről beszélgettünk. Ezek nevét ő szlovákul mondta. Pedig van nekünk mindenre szavunk. Olyan rendes, hivatalos is, meg szleng is. Csak kevesen ismerik.

A következő, s egyben záró bekezdés a nyelvművelés jegyében íródik. Az gazdasági bűnözés egyik formája, mikor egy céget, mellyel különböző üzelmeket szeretnének véghez vinni, más nevére íratnak. Bűnöznek, majd az áldozat elviszi a balhét, szabadul, és pénzt kap. Vagy - b verzió - megölik. Szlovákiában ez utóbbi forma számított tipikusnak. Ezeket a szlovák szlengben biele konenak nevezik, fehér lovaknak. Tanácstalan hírszerk kollégák meg még van, hogy le is fordítják. Nekünk, magyaroknak a fehér ló az, amiért Svatopluktól megvettük ezt az országot, vagy amin a nagybányai vitéz vitéz nagybányai bevonult Komáromba. Aki viszont a nevét adja egy vállalkozáshoz, és aztán a meszesgödörben végzi, arra van egy szép magyar szavunk, amit Magyarországon sokan ismernek, nálunk is, de nem tudják, hogy ez azonos a fehér ló fiával, pedig igen: ez pedig a stróman. Úgyhogy ezt használjuk!