Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A hír és vidéke avagy mi kell ahhoz, hogy megtudjuk: kit vernek össze gumibottal

Ma megint a Ctrl C + Ctrl V újságírás nyomora körül szeretnénk futni egy kört.

A klasszikus bűnügyi újságírás Szlovákiában jórészt haldokló, vagy legalábbis kiveszőfélben levő műfaj. Az elektronikus médiában már jórészt csak a Markíza Palbája mer belemenni a bűn határán levő esetekbe, a Reportéri post Kordam, és Nižňanskýval reménytelen. A Joj Krimi novinyje pedig javarészt közlekedési balesetekben és tilosban parkolásokban tobzódik, de hát Istenem, nem jut minden napra baltás gyilkosság.

A printben e műfajt pedig szinte kisajátította magának a bulvár. Az úgymond véleményformáló lapok mintha alantasnak éreznék a témát. (A nyomtatott sajtó hátránya, hogy a kiadó [a drága] mérvadó vizsgálatok híján nem tudja, hogy a nép valójában mit olvas az újságjában. Viszont a nyomtatott lapok internetes kiadásában nyomon követhető, hogy a bűnügyi cikkek ott is népszerűek. Bár kérdés, hogy a print és az online olvasótábora között mekkora az átfedés. Ezt megint csak kevesek tudják.)

Ennek persze számos oka van. A kumenizmusban nem volt bűnügyi  (és általában tényfeltáró) újságírás, tekintve, hogy bűnözésről nem nagyon lehetett beszélni. A tradíció szempontjából így a világháború előtti újságíráshoz kellett volna visszanyúlni. (Persze, itt – a szociban – is voltak azért gyöngyszemek, mint pl. R. Kaliský Vádlott, álljon fel! című munkája, egyébként a tiszteletreméltó Koncsol László fordításában.)

Ám a gyökértelenségnél sokkal nagyobb súllyal esik latba, hogy a bűnügyi újságírás drága műfaj. Korábban értekeztünk arról, hogy az alkalmazott újságírók fizetése, ha nem is mindenhol alacsony, de annyira semmiképp nem motiváló, hogy egy országos napilap regionális tudósítója azt kezdje vizsgálni, hogy a DS-001NK rendszámú Hummer miért parkolhat bárhol Nagymegyeren, pedig az igazán csak a jéghegy csúcsa. (A rendszám természetesen fiktív.) A szabadúszókat pedig teljesítményre fizetik, így nekik jobban megéri három érdektelen, lepedőnyi faszdmeg faluriportot leadni, mint a Hummert lesni és fotózni. Hogy az utóbbi társadalmi szempontból hasznos lenne? Lásd a rendőrös poszt végét.

A bűnügyi újságíráshoz rendőrségi kapcsolatok kellenek. Rendőrségi kapcsolatai az embernek úgy lesznek, hogy amikor kiszáll egy késelés helyszínére, ad 50 koronát a körzeti megbízottnak, hogy legközelebb a mentők előtt őt hívja. Szlovákia szerintem jelenleg legjobb bűnügyi újságírója a Nový časnál dolgozik – persze a Plus 7 dníben is vannak szépen teljesítő kollégák, egyiknek már a házát is megpróbálták felgyújtani, tehát biztos nem CSEMADOK-évfordulóról tudósított –, és ő is így kezdte. A 90-es évek elején ráadásul még a húszas is elég volt. És az akkori járőrökből már sokan magasabb beosztásban vannak. Az ember, akinek Olympos diktafonján piros matrica van, sokszor hamarabb ér ki egy lövöldözés helyszínére, mint a Joj. Pedig ez utóbbi sem ki összegeket fektet abba, hogy a nézőknek a napi véradagot megadja. De hát a személyes kapcsolatok a pénz felett állnak. A véleményformáló napilapok e tekintetben bénák vagy restek. És nincs fekete kasszájuk. Az újságíró meg nem fog a maga kis pénzéből még a rendőrnek is adni. A bajszos ember sem a sajátjából adta. Aztán a ligetfalui PMJ-cska alhadnagyának adott ötvenes valahogy átalakult a könyvelésben.

A legegyszerűbb falusi késelés, vagy átlag autógyújtogatás (ilyen naponta több is van) mögött is van valami, amit meg kellene mutatni, amiből sztori lehet. (Mert posztmodern ide vagy oda, a nép bizony szeret történeteket olvasni, pláne, ha még nem is hosszúak.) Ám az olvasó jobbára úgy kap rendőrségi jellegű híreket, hogy a lapok a hírügynökségek vagy a rendőrség nyomán közlik azokat. Az Országos Rendőr-főkapitányság sajtóosztálya, és az egyes kerületi főkapitányságok sajtóosztályai elkészítik a "zvodky"-t, amit aztán kibocsátanak a mediális térbe. A lapok meg leközlik, anélkül, hogy visszaellenőriznék. "Úgyis igaz, mer' a rendőrségtől van, nem?" (Ez a másik közkeletű tévedés az "úgyis igaz, mer' hírügynökségbe vót" mellett). Ám ezekbe nem az ügy real leírása kerül, hanem az, amit a zsandárok akarjanak, hogy tudjanak róla. Néha szándékosan színezett infók jönnek ki. Hisz jól is nézne ki a világ, ha Mariska néni otthon a faluban, vagy egy pozsonyi cégvezető éppen úgy ismerné egy sörétes puskás lövöldözés hátterét, ahogy az volt...

Hogy miért írtuk le mindezt? (Még a hírügynökségeknek is odabaszunk egyet.) A SITA ma 15:14-kor kiadott egy hírt. VEĽKÝ ŠARIŠ: Muža bili gumenými obuškami - ez a címe. Klasszikus bűnügyi hír: két ember gumibottal durván agyonvert egy 48 éves férfit, aki 8-10 héten belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.  A hírhez oda van írva, hogy az eperjesi rendőrségi szóvivő tájékoztatta őket. Azt nem írják oda, hogy a hírt ilyenkor még 50 másik címzett is megkapja, aki rajta van az egyébként nagyon kedves szóvivő nénik listáján. Ennyi a hír. Naponta van ilyen. Egy mínuszos.

A TASR-nél úgy tűnik, elaludtak, pedig Fečová néni listáján ők is szerepelnek. Ők csak 19:32-kor hozták a hírt. És mi kezdődik 19 órakor, gyerekek, hát persze, a Markíza híradó. A TASR-nél bizonyára bealudt a délutáni ügyeletes, hisz a hírt együtt kapták meg a másik hírügynökséggel, a Prešovský Korzárral stb., így csúnyán lenyúlták a legnézettebb kertévé hírét, a végére ui. odaírták, hogy "nem rendőrségi információk szerint egy magas beosztású adóhivatali tisztviselőről van szó". Ez az infó pedig a Markíza híradóban hangzott el, ami, tény és való, nem rendőrségi forrás. Mit tehet a SITA, hogy betegyen az ősi ellenségnek: kiadja monitorban, azaz sajtószemlében a Markíza-hírt, pár perccel a TASR után. Hadd lássák azok a gazdagok, akik mindkét ügynökséget előfizetik, hogy miről is van szó itt.

Erről, és persze a saját nyomorukról. A SITA, ami egy hír-ügynökség (szándékosan írtuk így, hogy mindkét szót hangsúlyozzuk), beérte azzal, hogy kiadta, amit feldolgozva, megemésztve megkapott a rendőrségi szóvivőtől. Mert egy szlovák újságírónak ilyesmivel nem is kell dolgoznia. Bebassza, úgy ahogy kapta, jobb esetben a hibákat kijavítja, és a végére odaírja, hogy erről XY tájékoztatott bennünket. A helyi tudósítójukat nem küldték ki a helyszínre, hogy Ferko, menjél, nézd mán’ meg, hogy ez az ember, akit két álarcos faszi agyonvert, az a helyi olajszőkítő-e, netán az adóhivatalnál valaki, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, vagy egy szexmasina, akit utolért egy féltékeny férj bosszúja. Mert kazánházi fűtőket és statisztikai hivatali matematikusokat a legritkább esetben bántalmaznak álarcos elkövetők gumibottal. A Markíza csak annyit csinált, ami minden tisztességes újságíró dolga: elmozdult az íróasztal mellől, kiszállt a helyszínre, és ott nézett utána a dolgoknak. Így lett a mínuszos hírből valami. Csak hát venni kellett a fáradságot. Jobb bele sem gondolni, hogy naponta hány sztori sikkad el hasonlóképpen.


0 Tovább

A Felvidék már nem fér bele a szlovák liberalizmusba, Sulík úr?

Bookmark and Share
Ma reggel a Szabadság és Szolidaritás elvesztett egy szavazót/szimpatizánst.

Az SaS nagyon szimpatikus párt volt számomra, a pártelnök, Richard Sulík pedig egy nagyon szimpatikus ember. Sulík az adóreform atyja, melynek áldásait a vállalkozók és az alkalmazottak egyaránt élvezik. Én is. Szimpatikus volt benne, hogy immár tar fővel, meló mellett beült az egyetemi padokba, s becsülettel koptatta azokat, szakdolgozatként pedig az adóreformot nyújtotta be, azt hiszem, a konzulense is csak lesett. És az United Colours of Olo szemetesautó-kampányt már akkor nagyon jónak tartottam, holott mikor futott, még azt se tudtam, hogy Sulík a világon van.

Végre egy párt, amelynek az élén egy tényleg okos ember áll.

Sulík nem megélhetési politikus, 100 ezer eurót fektetett a pártba. (Ehhez képest a hídas fiúk sehol sincsenek a feleségük költségvetéséről szóló, szánalmasra sikeredett dumájukkal.) Amiben az ember nem hisz, abba nem tesz bele 100 000 eurót... Nem azért kezdett politizálni, hogy fel tudjon építeni egy (újabb) házat stb., már volt neki. Ilyen értelemben nyugodt lennék, ha őt látnám valamilyen magas kormányzati pozícióban, mert biztos lennék benne, hogy ő (már) nem fog lopni.

Richard Sulík terjedelmes interjút adott az Új Szó című szlovmagy napilapnak, melyet az mai harmadik oldalán közöl. Az interjú rendkívül tanulságos, érdemes elolvasni. Most azonban fókuszáljunk csupán egy mondatára. "Másik oldalon azonban bíráltuk az MKP rimaszombati kongresszusát is, szerintünk nem kellett volna elhangzania a Felvidék szónak, mert ez fölösleges indulatszítás, mert ez annyira ingerlő szó, mind a magyarok, mind a szlovákok számára."

Hívő emberként nagyon elszomorítónak tartom, hogy a nyomokban ľudák elemeket is tartalmazó Szlovák Katolikus Püspöki Kar először (és inkább) szlovák, s csak aztán katolikus, törlésjel alá helyezve így a szó 'egyetemes' jelentését.

Azt 45 év alatt megtanultuk, hogy a (cseh)szlovák kommunista is előbb (cseh)szlovák, csak aztán kommunista, s így van ezt szociáldemokratává transzformálódott, a proletár internacionalizmusra a barnákkal lepaktálva fittyet hányó utódaikkal is.

Richard Sulík példája azt igazolja, hogy a szlovák liberális is először szlovák, és csak aztán liberális. Irritálja a Felvidék szó? Sulík úr, hát milyen liberális maga?

0 Tovább

Tessék mondani, az Új Szó Online-t ki olvassa?

A Fórum Kisebbségkutató Intézetet, azt hiszem, senkinek se kell bemutatnom. (Akinek mégis be kéne, az nyugodtan hagyja el az oldalt, nem fogok megsértődni.)

A Fórum sok jó és hasznos dolgot csinál, ha nyomtatott helyre készíteném e szöveget, akkor nyugodt lélekkel írhatnám azt, hogy ezek felsorolásától terjedelmi okokból eltekintünk.

Magunk most egy utóbbi kutatásuk egyetlen szegmenséhez fűznénk pár kérdést. Az intézet "A szlovákiai magyarok politikai orientációja és értékrendje" címmel végzett egy kutatást, a Híd megalakulásának apropóján. (A kutatás eredményei, gondolom, a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain lesznek elérhetők, vagy egyéb szaklapokban, az Új Szó október 10-én, szombati Szalon mellékletében közölt egy duplaoldalas összefoglalót, az idézetek onnan származnak. Az összefoglaló szerzői Mrva Marianna és Szilvássy Tímea.)

"A Fórum Kisebbségkutató Intézet feladatának tekinti kutatni a szlovákiai magyarok politikai orientációját ebben az új helyzetben is, amely nem csak arról szól, hogy ki kire adja majd a voksát a választásokon.

A felmérés körülményei

A felmérést 2009 augusztusában a Fórum Kisebbségkutató Intézet megbízásából Mészáros Magdolna (kutatásvezető), Mrva Marianna, Szilvássy Tímea és Kelemen Zsófia szociológushallgatók Szlovákia magyarlakta vidékein, Pozsonytól Királyhelmecig végezték. A minta reprezentatív, tehát tükrözi Szlovákia magyar nemzetiségű lakosságának összetételét. 771 kitöltött kérdőív állt rendelkezésünkre, szociológiai szempontból az ilyen mennyiségű adat már megbízható képet nyújt a szlovákiai magyarok politikai orientációjáról, értékrendjéről."


A felmérésben vizsgálták a szlovákiai magyarok médiafogyasztását is. Az erről szóló részt  - az Új Szóból, mivel csak az áll rendelkezésemre - idemásolom:
"Véleményformáló média
A politikai eseményekről a legfrissebb információkkal a média szolgál. Arra voltunk kíváncsiak, melyek a legnépszerűbbek, hogy melyek azok a hírforrások, amelyekből válaszadóink értesülnek az őket, szlovákiai magyarokat érintő politikai eseményekről.

A megkérdezettek 60%-a olvassa a szlovákiai magyar nyomtatott sajtót, körükben a legnépszerűbb az Új Szó (90,3%).

Az internetes hírportálok a válaszadók 18%-a körében népszerűek, ennyien nyilatkozták, hogy a politikai eseményekről innen (is) szereznek tudomást.
Köztük a legnépszerűbb a
Bumm (39,1%), a Felvidék Ma (30,4%), a Paraméter (14,4%), a szlovák hírportálok közül pedig a Zoznam (9,4%).

A legnépszerűbbek a tévécsatornák. A válaszadók 70%-ának szolgálnak információforrásként többek között a politikai helyzetről is. A legtöbben, a tévénézők fele a Markízából tájékozódik, 40%-a a szlovák állami televíziók valamelyikéből, harmaduk pedig a magyar televízió csatornáit nézi. Népszerűek továbbá a magyar kereskedelmi televíziók.

A rádióállomások kevésbé népszerűek, mint a tévé vagy a nyomtatott sajtó. A megkérdezettek 36%-a válaszolta, hogy rádiócsatornákból értesül a politikai eseményekről. Ők leggyakrabban a Pátriát (68%), a Kossuth Rádiót (22%) és a szlovák kereskedelmi rádiók (15%) valamelyikét kapcsolják be."

Az egész felmérés, és annak a médiáról szóló része is rendkívül tanulságos és hasznos, ám gondolom, mindenki kitalálta már, hogy csak a félkövérrel szedett bekezdéssel kívánunk foglalkozni.

Hogyaszongya' a bummról tájékozódnak a legtöbben, majd a felvidék.má-ról (ami nem is értem, hogy kerülhetett a mintába, hisz az egy marokkói weboldal, tessék mondani a http://www.lejournaldetanger.com-ról hányan tájékozódnak:-)), és 14,4 százalékuk a Paráról. Legalább olyan őszintén gratulálunk Keszegh, Oriskó és Barak kollégáknak, mint több tízezren a litván pedofilgyilkosnak a Facebookon. Egy kérdés azonban nem hagy nyugodni bennünket: kedves nénik ott Fórum Intézetben, az Új Szó Online-t senki nem olvassa, tessék mondani?

1. Ha szupermodell szeretnék lenni, ellenben egy 160 cm-s, és ugyanennyi kilós nő vagyok, s a tükör előtt állva nem Heidi Klum néz vissza rám, mondhatom, hogy hülye a tükör. Csáky Pál is így tesz: azt mondja, hogy a közvélemény-kutatások manipuláltak vagy megvettek. Lehet, hogy egyik-másik az, na de hogy mindegyik? Így tehát munkahipotézisként vessük el, hogy Béla megvette kilóra a felmérést.

2. 39,1+30,4+14,4=83,9. Lehet, hogy az Új Szó Online-ból csak a maradék 16,1% tájékozódik, és ők csak a top hármat közölték. Azonban a szlovákiai weboldalak látogatottságát mérő AIMmonitor adatai szerint az ujszo.com a szlovmagy weboldalak közül a leglátogatottabb. A TOP100-ban a 88. helyen áll.  Ez nem valami híres eredmény, ráadásul a Lazaretská utcában nem dőlhetnek nyugodtan hanyatt, hisz a sarkukban, hangyaf@..nyira lemaradva ott liheg a Paraméter, a 91. helyen. A felvidek.ma és a bumm.sk nem szerepel az aim-ban. Akkor most ez hogy van? Ennyire szarul mérnének? Mert ha igen, akkor kellene szólni a nagy szlovák cégeknek, hogy ne fizessenek nekik, mert amit csinálnak, az nem jó. De tartok tőle, hogy nem így van.

3. Módszertani hiba, zárt végű volt a kérdés, és nem szerepelt a lehetőségek között az Új Szó Online.

4. Nyílt végű volt a kérdés, de:
4.1. az Új Szó Online annyira szar, hogy ugyan a leglátogatottabb, de senki se tájékozódik onnan
4.2. az Új Szó Online-t csupa szlovák és külföldi olvassa, ők pedig nem voltak a felmérés alanyai
4.3. az egész felvidéki magyarság számára ciki bevallani, hogy az Új Szó Online-ról tájékozódik
4.4  az Új Szó Online-nak annyira rossz a marketingje, hogy az emberek még nem fedezték fel
4.5  végre kiderült az igazság, az Új Szó Online manipulálja a Google Analytics-t és az AIMmonitort, és valójában senki nem olvassa

5. A fentebb felsorolt lehetőségek közül egyik sem, hanem valami olyasmi, amit beszűkült elménkkel elgondolni se tudunk.

Van esetleg valaki, aki fel tudná oldani e kínzó kérdést? Kommenteljen!

0 Tovább

Harmadszor A kettézárt faluról avagy Ez is én voltam egykor

Most, hogy a könyv németül is megjelent, eszembe jutott, hogy megjelenése után én is írtam róla a(z akkor még A3 formátumú) Vasárnapban. A régi számítógépemen meg is találtam a cikket. Persze, ma már másként írnám meg, de 2000-ben így írtam meg. Mivel ma is vállalhatónak tartom, a nyilvánvaló hibák kiküszöbölése után közreadom itt is (a nyilvánvaló tévedéseimet []-ben jelzem), hátha valakit érdekel. „Azóta minden más lett, és jót csak a változás tett”

Zelei Miklós : A kettézárt falu
Az Európa Könyvkiadó reprezentatív drámakötetek kiadásába kezdett. Igényes kiállítással, jó minőségű papíron adják közre a XX. század nagy drámaíróinak életművét. A közép-európai abszurdot kedvelők nagy örömére a közelmúltban Slawomir Mrożek tíz drámáját is kiadták e sorozatban. A kötetben – a szerzőt méltán híressé tevő Tangó mellett – helyet kapott a Ház a határon (Dom na granicy 1967) c. műve is, melyet a szerző eredetileg nem színpadra szánt. Azonos című elbeszélését dolgozta át forgatókönyvnek, filmes-televíziós változatnak. „Talán megfelel színházi adaptációnak is, ha a társulat színházon kívüli eszközöket is alkalmaz, hogy sikeresen átültethető lehessen a mai valóságba” – ezzel a kísérőszöveggel indítja útjára az alkotója a szövegét.

Hogy miért hozom fel a hazájába való visszatérése óta még inkább kultikussá vált író művét egy szlovákiai magyar témájú dokumentumkötet kapcsán? Mrożek e drámája (?) különösen abszurd. Történik ugyanis, hogy a békésen vacsorázó családhoz két diplomata állít be, s közlik, hogy a nagyhatalmak döntése értelmében a határ ezentúl az ő házuk kellős közepén fog húzódni. A döntés előtt érthetetlenül álló család élete egy pillanat alatt pokollá változik: saját házukon belül ezentúl csak útlevéllel közlekedhetnek, a nagymama életét géppisztolysorozat oltja ki, mert útlevél nélkül akar átmenni a másik zónában lévő szekrényhez ...

A recenzens zavarban van. A Vasárnap bizonyosan eljut Nagyszelmencre is. Mit gondolnak vajon az ottani olvasók, akik e cikkből szereznek tudomást Mrożek művéről? Nagyszelmenc község életében hasonló tragédia játszódott le. A ma szlovák-ukrán ( egykor csehszlovák-szovjet) határ menti települést – szintén nagyhatalmi döntés értelmében – drótkerítés szeli ketté. Nagyszelmenc a szlovák, Kisszelmenc az ukrán államhoz tartozik. Erről a nem mindennapian képtelen, ennek ellenére évtizedek óta tartó állapotról írt dokumentumregényt Zelei Miklós.

Az 52 éves szegedi [nem szegedi, hanem akkor szegedi lapokba is publikáló] szerző költőként kezdte pályafutását, de írt elbeszéléseket és riportkönyveket is, többek közt a magyarországi politikai foglyok elmegyógyintézeti kényszergyógykezeléséről. Tudomásom szerint jelenleg a Délmagyarország c. Csongrád megyei napilap munkatársa [És még sok minden más, a szerző szabadfoglalkozású.].


Zelei 1994–ben kezdte meg kutatásait, az első interjúkat Nagyszelmencen, majd Kisszelmencen készítette. Interjúalanyai közül többen már nem érhették meg a kötet megjelenését. Ez is jelzi, kutatásait talán még idejében kezdte, de nem kezdhette eléggé korán. A rendszerváltozás előtt ez ugyanis meglehetősen kényes téma volt. S a szlovákiai magyar „pezsgő” szellemi életet is minősíti, hogy egy szegedi [nem szegedi!] újságíró dolgozza fel ezt a történetet ...

A szerző a falubeliekkel készített interjúk mellett Beregszászon a Kárpátaljai Állami Levéltárban is kutatott két alkalommal, 1995 novemberében és 1996 októberében. Az itt fellelt dokumentumokból, a környékbeliek vallomásaiból, valamint levélközlésekből áll össze a 278 oldalas kötet. Írója a dokumentumregény minősítéssel látja el. A valódi közép-kelet-európai non-fiction regényhez nem tartozik tartalom jegyzék, folyamatosan követik egymást a szövegek, szinte hömpölyög az irdatlan kettézártság-szövegszövedék, magával ragadva az olvasót. Magántörténelmek szilánkjaiból, sorstöredékekből/tört sorsokból, egyéni szögesdrót-interpretációkból van összeállóban a kettézárt falu-diskurzus. Remek olvasati lehetőségeket kínál fel az ínyenc olvasó számára, bár bevallom, ezt a Kettézárt falu c. szöveget nehéz „csak szövegként” kezelnem, mivel a község apám szülőfalujától csak néhány kilométerre fekszik.

Bizonyosan kijelenthetem, a könyv nem könnyű olvasmány. Magán hordozza az elmúlt évtizedek s tűnt diktatúrák minden abszurdságát, embertelenségét és logikátlan hatalmi döntések sokaságát, s mindezek az itt élők magánéletében váltak (véresen) valóra.

Számomra a kötet talán legmegrázóbb szövege a következő : „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, és mindig Ungváron laktam.” . Így szól brutálisan bele a nagypolitika, a nagyhatalmi érdek a kisemberek életébe. S vajon hány Ortutay Elemér él köztünk ?

Sok hasonló történet tárul fel Zelei Miklós nagyszerű könyvének hasábjain. A szerző idézi Nagyszelmenc község krónikáját, melyből megtudhatjuk, hogy 1990. szeptember 9-én nagy esemény történt a faluban, mivel „megengedték a lakosságnak, hogy átlátogasson a rokonokhoz Palágykomorócra, búcsúra és templomszentelésre. Ruszkánál volt az átkelés, de így is rengetegen mentek. Negyven év után beleegyeztek, hogy egymás nyakába boruljon rokon, szomszéd, ismerős.” Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A terror által összetartott szovjet birodalom atomjaira hullott szét, a két „testvérnemzet” frigyéből keletkezett Csehszlovákia is a múlté már, csak a drótsövény maradt meg Szelmencen keresztül. Meddig még? – kérdezhetik a szögesdrót két oldalán élők, kérdezheti minden normális gondolkodású ember.

A könyvet, melyet Filep Tamás Gusztáv szerkesztett, Adolf Buitenhuis fényképei illusztrálják.
(Zelei Miklós : A kettézárt falu. Ister Kiadó, Budapest, 2000. 278 oldal, 1300 Ft)

0 Tovább

Még egyszer A kettézárt faluról - interjú

Amikor a szerző 2005-ben Pozsonyban járt, interjút készítettem vele. Ezen a blogon is olvasható, de ki emlékszik már 2005-ös dolgokra, ezért kicsit leporoltuk. 

A vasfüggöny ugyan lehullt 1989 után, ám egy darabja ott maradt Nagyszelmenc és Kisszelmenc között. Zelei Miklós tizenegy éve látta először a szlovák-ukrán határon kettészakított falut, s azóta küzd, hogy ez a századunkban abszurdnak számító állapot megszűnjön. A kettézárt falu című dokumentumregény szerzőjével Pozsonyban beszélgettünk.

 

Kiskunhalason született, Budapesten él. Hogy csöppent bele a Szelmenc-történetbe?

Vagy hogy cseppent belém a Szelmenc-történet… Valahogy mindig határövezetben és határhelyzetekben éltünk. Kiskunhalason születtem, Kiskunmajsán éltünk, apai őseim redemptus polgárok voltak. Nagyapám korán meghalt, a család pedig megindult az értelmiségivé válás útján. Apám testvére jogásznak tanult, apám pedig postamester lett a háború alatt. „Nagy történelmi érzékkel“ elment a visszacsatolt Vajdaságba, annak is a legszélére, Őrszállásra. Ez egy sváb falu volt. A háború után menekülni kellett, mert a partizánok módszeresen irtották a betelepülőket. Majsára tértünk vissza. Családunkat B-listázták, Nagybaracskán jelölték ki kényszerlakhelyünket. Innen Szegedre kerültünk. Szeged is a határövezetbe esett, 1956-ig nem fejlesztették, nem települt oda ipar sem, mert a Horthy-korszakban attól tartottak, hogy úgyis elfoglalják a szerbek. Még a hatvanas évek elején is úgy festett a város, mint egy régi magyar film díszlete. Amerre életem meghatározó részeiben laktunk, valamilyen módon mindig „velünk volt“ a határ is. Nagyon impresszív volt, mikor általános iskolásként, egy tanulmányi kirándulás keretében bejutottam a nagylaki kendergyárba. Mivel a románoknak is kellett kendergyár, Nagylaknál úgy húzták meg a határt, hogy az az üzem udvarán keresztül húzódott. Az udvar közepén volt a kenderáztató, rajta keresztül egy brutális vaskerítés futott, a másik fele már Romániához tartozott. Az volt az első, abszurditásában a szelmenci helyzethez fogható határ-élményem.

 

Mikor járt először Nagyszelmencen?

Mondhatnám, hogy teljesen véletlenül indult az egész, de semmi sem véletlen. Egyik szlovákiai utam során egy ismerősömtől hallottam róla, hogy van itt egy olyan magyar falu, melynek egyik fele itt van, a másik meg ott. Akitől hallottam, még a település nevét sem tudta megmondani. Mivel érdekesnek találtam a szituációt, 1994. szeptember 4-én egy barátommal ellátogattam Nagyszelmencre.

Tovább az eredeti helyre.

0 Tovább

tg-ltatsthtetet-06-01

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek